Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)
VI. Somogy az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc idején (1848—1849)
»A gondolat, hogy imádott szülőföldünkhöz közelgetünk, megkötöztetvén lépteinket, szívünk is sebesebben dobogott, és a kitűzött hazafi vállalat sikerébe vetett remény egész kedélyünkre vidítólag hatott. — Ily érzülettel léptünk Jákó (Tolna) határába, hol egy földmivelő magyar embertől tudtuk meg, hogy ez Tolna megyében szélső falu. Örömünk gyermeki elragadtatásban tört ki! — Elvezettetők magunkat a somogyi határhalmokig, hol ott — mint Robinson egykor — térdre omolva csókoltuk a földet, mely szülött megyénk határszélét képezé. Mondja a magas körök külmázos miveltje, »hogy a szegény paraszt nem tud magasan erzeni«. — Oh, ha a honszeretet főuraink legtöbbjeibe, kiket hazánk vésze riasztott messze külföldre e honból, — vagy kik kéjvadászatból utazva szórják a hazai kincseket idegen földön, — ha a polgári kötelesség érzete ily fokra emelkedett volna; akkor e honnak szolgaság, lealázó önkény keblén soha nem uralgott, — e nemzet anyagi, szellemi boldogságban tündökölt volna! Szülőföldünkön utazván, hű bajtársainkat alig bírtuk a népies hazafi daloktól, melyeket a kies ligetek visszhangzának, visszatartani. Eszembe jutott a latin költő: »nescio qua natale solum dulcedine cunctos ducit«, (nem tudom miféle édes módon vonz mindenkit a hazai föld), honvárói írt mondata. — Kimagyarázhatatlan hatályú a szülőföld iránti vonzalom! — Sokfelé szóratván el már ekkor hirdetményeink, lecsillapítok az örömdalokat; a józan ész óvakodásra intett. E napon estvére Berkibe jutánk... E határ azért is emlékezetes előttünk, mert ennek erdejében egy sűrű völgyben ástuk el már ekkor veszélyünkre válandott fegyvereinket, — itt bocsátók szét tűzbe próbált híveinket, szétosztva a zsákokba gyúrt hirdetményeket, megköszönénk a haza, és megye érdekében velünk híven megosztott szenvedéseiket. — Utasítással ellátvák, könnyes szemekkel váltak el. — Az idvezítő Apostolai ily egyénekből állhattak! A társaság már csak 5 személyre olvadt le, ezekből állott: Noszlopyak, Kablár, Körmendy, és egy gombai Szabó Nagy József nevű önkénytes közvitézből. Szülőföldünk ellenséges katonák, és hazaellenes hivatalnokokkal fedeztetvén, pályánk veszélyesebbé vált; helyzete nagy óvakodásra intett... A terv agyunkban készen. — Éji 12 órakor Sörnyén, családi kis birtokunkbani gazda ablakán kopogtatánk, — elzárkózva nyugovánk, neki is titkos hallgatást parancsolva. A gombai szabót előfutárként másnap hajnalba Marczali mezőváros tőszomszédságába, volt lakhelyéhez családunknak Gombára, Anyánkhoz menesztők, azon utasítással, hogy hirdetményeket terjesztve és terjesztetve, a népet érkeztünkről úton útfélen értesítse. — Pál fivérünket értünk küldje; szóval minden előlépéseket megtegyen arra, hogy a nép bennünket a fellépésre készen várhasson.« Forrás: Noszlopy Antal: 1848/9-iki dunántúli önvédharc... (Kézirat.) Közli: Vörös Károly: Noszlopy Antal visszaemlékezései. Századok 1953. 2—3. sz. 141. 1849. április 27. Noszlopy Gáspár kormánybiztos harcbahívó levele Noszlopy Gáspár kormánybiztos a bizei, a kelevizi, a mesztegnyői és a nagybajomi fegyverfogható lakosokat népfelkelésre szólította fel:
