Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Három verselemzés (Fakutyám, fényben, Knósszosz romjain, A magyar Waste Land-ek)

és Becehegyen, távol az irodalmi élet csatározásaitól. Belső biztonságát és derűjét gyakran a köznapok bukolikus örömeitől vagy a kétkezi munka egészséges erőfeszítéseitől kapja. Mintha Horatius, a kétezer éves latin költő tanácsait fogadta volna meg: szereti a csendes örömöket, a jó társaságot, a bölcs derűt. Ez az életrend mégsem pusztán epikureista, mégsem csupán életélvező. Tágas, megalapozott és átélt kultúráról tanúskodik, amely a nagy európai és magyar hagyományokból ered. Antik és mediterrán nosztalgiák szövik át, a dunántúli történelem és művészet nemes emlékei: omlott várak, barokk présházak, roskadozó kápolnák, népi faragások vonzzák. Beleivódott a pannon táj művelődési öröksége: a latin auktorokat forgató művelt ősök hagyatéka csakúgy, mint a szülőföld irodalmának játékos kedélye és komoly bölcselete. Csokonai „népi rokokójának" modern hangszerelését ugyanúgy megkísérli Takáts Gyula, mint Berzsenyi görögös klasszicizmusának korszerű felújítását. Tudatosan törekszik arra, hogy egyensúlyt teremtsen a hagyomány és az újítás között. Életében és költészetében mindenképpen arra törekedett, hogy összhangba fogja az érzés és a kifejezés gazdag változatait. Az összhangteremtés mozdulata keltette életre szép versét, a Fakutyán, fényben című költeményt is. A vers 1946-ban született, és a Se ég, se föld című, 1947-ben kiadott kötetben jelent meg, olyan hasonló tónusban hangzó darabok között, mint az Aesculap, a Gyümölcsfáimhoz, a Vonzód és veted vagy az Angyali követ. A véget nem ért háború után a költő feledést keresett: a sebek gyógyulását, a lélek egészségét. így merült meg újra a természetben, a természetes élet örömeiben. A tájban az ismert csodákra talált, a nagy világégés, a pusztító csaták után az évszakok örök rendje, a fák füvek és virágok ősi békéje kínált feloldódást és vigasztalást. A Fakutyán, fényben azokat a valóságban és a képzeletben született képeket festi, amelyeket a téli Balatonon fakutyán sikló költő lát maga körül. A havon és jégen szikrázó napsütés mintegy átalakítja a formákat és tárgyakat, akár a reggeli derengés, az esti szürkület vagy a nyári verőfény. Ebben a különös fényben válnak valóságossá azok a képzetek, amelyek különben a költő gazdag fantáziájának köszönhetik létüket. Először is a verskezdő kép: „Egy gitárnyakú, nagy barát / repült a malmos völgyön át, / mezítlen lábbal, hosszú karral. / Olyan volt, mint kopasztott angyal." Ezt az álomszerű jelenetet a képzelet részletező ábrázolással kelti életre. Hitelesíti mintegy, kidolgozza és felékesíti a figurát, mintha testet adna neki: „A dermedt láb aranyló bolyhai / csillogtak, mint a kis-kacsák / pihétől sárga könnyű tollai. / S kezében volt a száraz ág, / amelyre mint a vadgalamb / leszállhatott — ha kedve hozta volna —, / de ő csak szállt az égi porba." A völgyön át szálló barát képzeletbeli látványa még valóságosabbá válik a következő képsor után. A barát ugyanis nincs egyedül, a malom mellett molnár álldogál, és néz a tündöklő égre. Valószínűleg az égi jelenésben gyönyörködik: „A nagy kerék alatt a molnár / a pengő égre bámult. / Szeme kiállt a koponyából. / Piros száján a mosolya / világított.. ." Az egész kép együttesen: a lebegő barát és a bámuló molnár szürrealista