Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Három verselemzés (Fakutyám, fényben, Knósszosz romjain, A magyar Waste Land-ek)

festményekre emlékeztet: Marc Chagall képeire. Vityebszk vagy Párizs fölött ugyanígy lebegnek az orosz-zsidó-francia festő alakjai, miközben az utca népe bámuló tekintettel követi csodás röptüket. Takáts Gyula képzeletben épülő vagy kiegészülő balatoni tájának mégsincs a szürrealisták és a párizsi mester álomvilágához igazán köze. Inkább kettejük közös forrásához: a népmesék tündérvilágához és a népi képzelet csodálatos teremtményeihez. A képzelet szülte tündérjáték, mint láttuk, fokozatosan a földi valóság közelébe kerül. A völgy fölött lebegő barát is valóságos testet kap, majd a völgyben álló molnár alakja még inkább a való világ szintjére szállítja le az álomszerű jelenetet. Ám nemcsak a földhöz közeledik a tündéri játék, nemcsak a látványhoz simul a képzelet szülte látomás. Hanem a költő személyéhez is. A barát és a molnár alakja után a táj rövid leírása következik. A rendház méhesét látjuk, majd a patakot, amely a malom kerekét forgatja, s végül a lassan szállingózó hóesést. S a kép előterében megjelenik a költő alakja, amint fakutyán siklik épp borért, s derűsen szemléli az előbbi jeleneteket. E jeleneteket a valóság és a játékos fantázia szőtte. A képzelet műve — a lebegő barát — lassan testi valót kap, a valóságos képek azonban szinte mindig a képtelenség felé mozdulnak el. A valóság jellegzetes Balaton-parti tájat mutat, ennek a tájnak a népi életét. Takáts Gyula, aki földrajz—történelem szakos tanárként kezdte pályáját, majd a kaposvári múzeum — az egyik leggazdagabb hazai néprajzi gyűjtemény — vezetőjeként dolgozott, kitűnően ismeri a somogyi part népi életét, ennek a tájnak szokásait és munkafolyamatait, Első nyomtatásba adott művében, A somogyi Nagyberek című doktori értekezésében a vidék gazdaság- és településtörténetét tekintette át. A téli kirándulásról írott versében is megjelennek a népi élet emlékei, akárha egy költői hasonlatban: „Piros száján a mosolya / világított, akár a réten / a sás szokott a nádból, / mikor a könnyű nyárfacsónak / kendert szállít a békés tónak . .." Máskor groteszk fénytörést kapnak a valóságos emlékképek: „Lángolt a rendház méhese /sa fényes jégosapokra szállt /' tizenkét zümmögő család." A nyári méhek nyilván nem röpülnek fagyos jégcsapokra — innen ered a látvány groteszk és tündéri képtelensége. Hasonló képtelenséget mutat a völgyön át siető patak rajza is. A kis patak megered: ,,. .. s a kéklő nagy garat / őrölni kezdte lassan a havat." Ezek a tündéri képtelenségek, akár a Chagall-képekre emlékeztető előbbi jelenet, a folklór világát idézik, egy naiv és játékes poétikát. A mesében köznapi emberek szállhatnak ismeretlen messzeségek felé, s ha a mesék fantáziája akarja, jégcsapra ülhetnek a méhek, és havat őrölhet a malom. A költői képzelet a tájat és a benne élő emberi világot a népmese csillogó köntösébe öltözteti. A népmesei látásnak és hangulatnak Takáts Gyula költészetében kivételes szerep jutott. Verses meséiben, így Tündérhal és a háló című balatoni halászregéjében és életképeiben, a somogyi folklór gyakran ihlető forrásként szerepel. A mesék narratív előadásmódját szolgálja a költemény formája is. Takáts Gyula nem hívja fel különösebben figyelmünket a versformára, nem zenei, inkább festői megoldásokkal dolgozik. A Fakutyán, fényben