Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

Száz nap a hegyen Becehegy, ahol Takáts Gyula új versei születtek, s amelyre a verseskönyv címe is utal, Balatongyörök felett emelkedik ki a tájból. Mészkő szikláit szőlőtermő talajjá szelídítették az egymást váltó nemzedékek. Az emberi tekintet évszázadok, talán évezredek óta pihen meg a hegy alatt kéklő tavon, a szomszéd dombok zöldjén, az országúton, amely nagyjából az ősi római út nyomán vezet. Takáts Gyula ebben a tündéri világban, a mérték és az arány földjén írja mostanában verseit, egy apró tornácon a táj és a tó fölött. Jellegzetesen „pannon" helyzetben, a „pannon" életképek hagyományos díszei között. Vajon a Becón született versek is a „pannon" költészetet gazdagítják csupán, a „pannon" színeket festik a táj örök tablójára? — gondolná, aki a költőt és környezetét elképzeli. Nem így van, kell mondanunk. Előbb azonban magát a „pannon" költészet fogalmát is szemügyre szeretnők venni, ha érintőlegesen is. Várkonyi Nándor, a Dunántúl nemrégiben elhunyt kulturhistórikusa Magyar Dunántúl című könyvében a következőket mondja a táj és a költészet kapcsolatáról: „van-e tényleg ennek a tájnak és költészetének saját palettája? (. . .) valamiféle kiegyenlítő harmóniára törekvő hajlamban véljük látni a dunántúli lélek egyik fő vonását; ez nem jelent meddőséget vagy tétlenséget, ellenkezőleg, a gondolat sokoldalúságát, impresszióra való készségét s egyensúlyozott szellemi termékenységét. S egy kis általánosítással azt is mondhatjuk, hogy a dunántúli táj ennek a lélekalkatnák földrajzi mása, megfelelője: maga a változatos harmónia. (...) Ahogy mondottuk: összehangzó idillikus szépségű, benső bájú vidék, a mélyebb kedély hazája és kifejezője is. Tágasabb térségein, mint a Balatonnál, a klasszikus tájak istennyugalma ömlik el, mely Corot ecsetjére kívánkozik. Nem csoda, ha álklasszikus közvetítéssel is, de élő horatiusi hagyomány tudott itt születni, amely Berzsenyitől a mai Takáts Gyuláig elér." Azért idéztünk ilyen hosszan, mert Várkonyi fejtegetésében szinte minden együtt van, amit a „pannonizmus" fogalomkörében szokás elhelyezni: a természeti derű, a lelki harmónia, a latinitás, a horatiusi életélvezet, az idill. Ö meg a Corot ecsetjére kívánkozó tájban gyönyörködött, s a „pannon" verseket a természeti környezetben fogant s általa meghatározott művészi értéknek tekintette. Takáts Gyula első kritikusai, Radnóti Miklós és Vas István is a tájból eredeztették költészetét és a természetszemlélet művészi transzformációjában keresték azt a költői minőséget, amelyet a dunántúli lírikus létrehozott. A „pannon" költészet később rossz hírbe keveredett, nem is teljesen alaptalanul. Valóban elszaporodtak a dunántúli táj versek, azok a költemények, amelyek már nem Corot (vagy mondjunk közelebbi és érvényesebb példát: Egry József) ecsetjének teremtő mozdulatát követték, hanem beérték azzal a művészi kvalitással, amit az amatőrök vízfestiménye jelent. Lehet, Takáts Gyula tolla alól is kerültek ki halványabb vázlatok. Ám látnunk kell, hogy az ő dunántúlisága sohasem volt azonos a „pannon" versek híg és olcsó impresszionizmusával, derűs közhelyeivel. Köiltészeté-