Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

ben valóban ott a dunántúli táj, arányos formáival és telt színeivel. De az arány és a teltség mélyén (vagy mögött) másról beszél. Az emberi életről, amelyet a létezésben és a történelemben dúló viharok előli akar a természetes harmónia békéjéhez menekíteni. A tájban élő történelemről, amely nemcsak egy „második" dunántúli természettel: várromokkal, templomokkal, kastélyokkal és présházakkal díszítette az „első" természetet, hanem meghatározta egy hagyományait és művészetét ápoló nép sorsát és kulturális szellemét, Takáts Gyula ugyanis nemcsak a természet csodáinak és játékainak énekese, hanem a dunántúli nép, történelem és hagyomány költője is. Hogy a dunántúliság, a dunántúli táj az ő számára mennyivel többet jelent, mint pusztán természetszemléletet és harmóniát, azt meggyőzően igazolják versei. A Száz nap költője, széttekintve a klasszikus természeti környezeten, gyakran érzi szigeten magát. Gyönyörű szigeten, de mégiscsak szigeten. „Könyvvel a mellemen / egy elhagyott házban, / kövek, felhők alatt / fehérbe, zöldbe zárva, / befed a mész" — kezdődik a Kit keresek. „Kerti szakadékok partján írok ... (...) Tavunk tükrén, / — e millió világ szigetjével sugárzó térben — eggyel több palack / bukdácsol, mint a szivárványnyakú vadkacsa. / Bukdácsol az üvegnyakú remény ..." — fejeződik be A Heszperidák kertjén innen című sorozat. E sziget-élményt és -hangulatot fejezi ki az Űj Thermopülé? is, a kötet egyik hangsúlyos verse, amely az emberiséget és a világot fenyegető katasztrófák árnyékát érzi a választott sziget és otthon felett. Erről a szigetről, a Becehegy mészkő fokáról, tágas panoráma nyílik, gyönyörű pannóniai panoráma, amely igazán alkalmas lenne arra, hogy megbabonázza a szemet és a szívet, rabul ejtse a képzeletet. Takáts Gyula mégis messzebb és mélyebbre akar látni annál a világnál, amelyet a beoei panoráma bekerít. Délre figyel, túl a fonyódi dombokon, túl Somogyon, Hellász felé. Már előző kötete, a Sós forrás arról tanúskodott, hogy költészetének korábbi „latinos": derűsebb, harmonikusabb, érzékibb ihlete és intonációja után egy „görögös": tragikus, nyugtalan, bölcselkedő ihlet és intonáció következik. Az új kötet „görögös" versei, kivált a negyven darabból álló ciklus : A Heszperidák kertjén innen nem pusztán mitologikus utalásaikban idézik Hellászt, hanem életérzésükben is. Abban a tragikus és filozofikus hajlamban, amely az emberi élet változatait és folyamatait szereti kozmikus jelképekké tágítani. A becei magaslaton töprengő költő „kozmikus mítoszt" lát maga körül, akár kertjének köznapi dolgaiban (Már kozmikus). Becehegy valamiképpen Delphi szirtjével azonosul, „Arktisz jege, Atlantisz álma" között helyezkedik el, a falon ketyegő régi porcelán óra kozmikus időt mér, a tóban, a múltban elsüllyedt eszmények és fogalmak rejlenek: „A mélyben, elsüllyedt szobrok: / ifjúság . . . szerelem, / tökély . . . hatalom. / Üres Ég . .. és . . . üres trónusok." A szelíd pannon vidék sejtelmesen komorrá válik, rejtett tragédiák lengik be, mint a görög mitológia tájékait. A becei magaslat költője az elmúlás rejtélyét fürkészi, az emberi létezés dolgain töpreng. A másik világ, amely a látvány mögött foglalkoztatja a képzeletet, ott van a kövek alatt: a népi múlt, a magyar történelem. „Hun, avar, ma-