Kanyar József: „Múzsáknak szentelt kies tartomány”. Tanulmányok Somogy művelődéstörténetéből XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 36-40. (Kaposvár, 1983)

II. Somogy megye művelődéstörténetéből - 6. A dél-balatoni fürdőkultúra kialakulásának történeti korszakai

Az egyesület tisztikara elnökből, alelnökből, jegyzőből, igazgatóból, titkárból, pénztárosból, gondnokból és ellenőrből állott. Pénzügyeik felülvizsgálatát egy minden évben újraválasztott háromtagú számvizsgáló bizottság végezte el.

Az üdülőövezett régiók (szakaszok) érdekeltségét képviselő fürdőegye- sületék közül egy-egy község területén több is működhetett, ilyenek voltak — többek között — a Balatonmáriai Hullám Fürdőegyesület (1930) és a Balatonmária-fürdői Fürdőegyesület (1936). Több egyesület működött még Fonyódon. Zamárdiban és Siófokon is. A közgyűlés az egyesületek tisztikarát rendszerint a helyi lakosokból választotta, a számvizsgáló bizottság és az igazgató választmány tagjait azonban már kevésbé. A közgyűléséket sokszor már nem is helyben, hanem a fővárosban tartották. A választmányokban foglaltak hivatalból tagként helyet a községi bírók, a jegyzők, s a képviselőtestületek kiküldött tagjai. Rajtuk keresztül érvényesíthette a helyi lakosság, főképp a helyi hatóság a maga jogos vagy kevésbé jogos igényeit.

A fürdőegyesületeknek kellett kapcsolatot tartamok — alapszabályszerűen is — a községi elöljáróságokkal, a magán- és a közérdek összehangolása érdékóben. Különösképpen azoknak az egyesületeknek kellett e körülményekre figyelmezniük, amelyéknek az érdekeltségi területe több km-re feküdt a községi önkormányzat központjától.

Az egyesületek egy része — évék hosszú során — költségvetés nélkül működött, alapszabály-ellenesen. Sóik energiát fordítottak arra a hatóságok, hogy az ilyen egyesületek életét a törvényes keretek közé szorítsák.

Az egyesületeknek területi érdekeltségüktől függően kisebb-nagyobb volt a létszámuk, ennél fogva súlya és hatékonysága is más és más volt. Egymással versengve sokszor hasznos energiát tudtak kifejteni az üdülő- kultúra növelése érdekében, nemegyszer azonban sok szomszédvári vitának és energialecsapoló rivalizációnak esték áldozatul a Balaton-kultusz nagyobb kárára.

Az üdülőegyesületek sorában tartjuk számon a gyógyfürdő egyesületeket is. Ezeknek csak azokra a fürdőhelyekre engedélyezték a működését, amelyek gyógyfürdő jelleggel rendelkeztek. Alapító tagjainak — a kaszinóhoz hasonlóan — 1000 pengőt kellett fizetniük.

Javarészt fővárosiak voltak a tagjaik, nemegyszer közgyűléseiket is a fővárosban tartották. A gyógyfürdő egyesületek — a közönséges fürdőegyesületektől eltérően — tisztikarukba választották a fürdőorvost is, aki részben közegészségügyi tanácsadóként, részben pedig hatósági közegként fejtette ki tevékenységét soraikban.

Külön színfoltot jelentettek az egyesületek sorában a fürdőkaszinók. Ilyenek működtek a déli parton: Balatonföldváron (1932, 1939) és Balaton- lellén (1933). A kaszinókat klubszerűén működtették az egyesületek vezetői; a fürdőközönség művelt osztályának olyan érintkezési központjaként, amelyek a társas szórakozás mellett közművelődési és hazafias célokat is szolgáltak. Céljaik elérésére zeneestélyeket, kiállításokat, kerti ünnepélyeket, kirándulásokat, teniszjátékokat, tombolákat, s különféle sport- versenyeket rendeztek.

200