Kelemen Elemér: Néptanítók Somogyban a kiegyezés korában - Somogyi Almanach 34-35. (Kaposvár, 1982)

II. 1868 után - 4. Új tantervek - új feladatok

példákkal is alátámasztható tendenciaszerű jelzéseket mindenképpen támpontnak tekinthetjük a népiskolák és a néptanítók munkájának, eredményeinek megítélésében. Az országos helyzetképpel főbb vonásaiban megegyező megyei értékelést olvashatunk egy 1878-ban kelt és a közigazgatási bizottság által elfogadott tanfelügyelői jelentésben: „A népiskolák szellemi állapota általában kielégítőnek mondható. A kötelezett tantárgyak közül az írás és olvasáson kívül a nyelvtan, földrajz, történet és számtan kisebb- nagyobb terjedelemben a tankerület minden iskolájában; — a természetrajz, természettan, polgári jogok és kötelességek az iskolák nagyobb részében; — a rajz és tornászat csak néhány helyen, s itt sem éppen rendszeresen taníttatnak. Az énektanítás — kevés kivétellel — csak az egyházi énekek gépies betanításában áll.” A felekezeti iskolák közül .az izraelita iskolákat említi első helyen a jelentés, de elismeréssel szól néhány katolikus és református iskoláról is.98 Ezen évek miniszteri értékelései általában elégségesnek vagy középszerűnek minősítik a Somogy megyei elemi népiskolákban folyó munkát, ismételten hangsúlyozva azt, hogy több tantárgyat (főként a rajzot, a tornát és az éneket) rendkívüli módon elhanyagolnak.99 Az 1880-as jelentés a megye 22 állami és községi iskolája közül 7-ben (32%), a 210 katolikus iskola közül 65-ben (31%), a 106 református iskola közül 35-ben (33%) és a 20 izraelita iskola közül 9-ben (45%) jelesnek minősíti az elvégzett munkát, de azt is hozzáfűzi, hogy „a tanítás eredménye ... a beérkezett jelentésekből alaposan el nem bírálható”.1"

A tantárgyak számának növekedésével és az iskola közvetítette ismeretek nagyarányú bővülésével törvényszerűen együttjáró buktatókra már a kortársak is figyelmeztettek. Tobak Benő, a hedrehelyi református néptanítóból lett tanfelügyelőségi tollnok 1880-ban finom elemzésben mutatott rá arra, hogy „az iskola valódi rendeltetését, célját maguk a tanítók is félreismerték”. Az egyik veszélyt a zsúfolt és évről évre bővülő tananyag és a hiányos tanítói felkészültségből adódó rossz módszerek, a gyakorlati alkalmazás nélküli egyoldalú ismeretközlés térhódításában, a tanulók állandósuló túlterhelésében; a másik veszélyt a tanulók testi, értelmi, erkölcsi és jellembeli fejlesztésének, a nevelésnek az elhanyagolásában — a megoldást pedig a tanítók szakképzettségének, főképpen lélektani ismereteinek a gyarapításában látta.101 A cikk nyomán kialakult nyilvános levélváltás során a népiskola céljának, a tananyag-kiválasztás elvi és az oktatás-nevelés gyakorlati kérdéseinek számos időszerű összefüggése került érdekes, mindenképpen előremutató megvilágításba.102 Ezeket a tanulságokat erősítette a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1046/1880. (VIII. 9.) ein. sz. körrendeleté, amely a „tanítói maximalizmussal” szemben a helyes arányokra, a népiskola alapozó feladatára: „folyékony és értelmes olvasásra, s a számvetés négy alapműveletének ész- és írásbeli elsajátítására és begyakorlására hívta fel a figyelmet, és azt hangsúlyozta, hogy „a népiskolai oktatás a munkaoktatással ... mindenütt kiegészíttessék”.103

Ha a népiskolát végzett, pontosabban: az iskolából „kiálló” növendékek oldaláról, az általuk képviselt társadalmi elvárások oldaláról közelítjük meg az eredményesség — s benne a tanítói munka eredményességének — kérdését, az első generációk tapasztalatai alapján lehangoló a kép:

23