Kunffy Lajos: Visszaemlékezéseim - Somogyi Almanach 31-33. (Kaposvár, 1981)

Visszaemlékezés

tál néztem a szép festményeket, melyek közül legjobban emlékezetemben maradt Valentiny muzsikus cigánya, amint haldokolva húzza utolsó nótáját és Packa Ferenc Emese álma. A szabadban felütött díszsátorban egy gyönyörű alakú, barna bőrű leány feküdt, álmodott. Azután nagyon élveztem az akkor még egészen új Operában Verdi Aidáját Wirth Mária énekével, amit édesanyám nagyon vágyott hallani.

Első jogászévem után sikeresen letettem az alapvizsgát, nyáron azután lovagolhattam és a mintarajziskolában szerzett rajztudást iparkodtam gyakorlatilag érvényesíteni. Aki kezem ügyébe került, mindenkit lerajzoltam. De még történt valami: édesanyám a hévízi kúrát kívánván használni magával vitt engem és Emma nővéremet. Keszthelyen laktunk a szállodában és én nővéremmel a Balatonban fürödtem, úszni kellett tanulnunk. Megismerkedtem itt Keszthelyen egy gyönyörű szép lánnyal, B. Ilonával Budapestről, aki édesanyjával rokoni látogatásra jött Keszthelyre, de innen is származtak. A leány 18 éves volt, én 19 és első éves jogász. Természetesen udvarolni kezdtem neki. Hamvas szőke haja, mosolygó világosbarna szemei, hattyú nyaka, ritmikus járása nagyon foglalkoztatott, ö volt első szerelmem. Budapestre visszatérve nagyon gyakori vendégük voltam. Egyszer és mindenkorra meghívtak a vasárnapi ebédekre, melyeken gyakran résztvett Ágai Béla, Az Újság szerkesztője és Stenczer Pál, egy bölcselkedő öreg úr, közismert városatya. A leány anyja szívesen látta érdeklődésemet, de hát túl fiatal voltam, semhogy ennek a szerelemnek komoly folytatása lehetett volna.

Még jobban nekiláttam művészi tanulmányaimnak és elhatároztam, hogy a Nemzeti Múzeum egyik nagy festményét lemásolom. Választásom Benczúr Gyula Hunyadi László végbúcsúja című festményére esett. Szabály szerint egy élő művész képét csak az illető művész engedélyével lehet lemásolni. Lámpalázam volt, amikor az engedélyért a nagy mesterhez kellett elmennem a Bajza utcába. Boldog voltam, amikor kérésemnek engedve a mester mosolygott és névjegyén az engedélyt megadta. Ezt Li- gethy Antal festőművésznek kellett felmutatni, aki akkor a Múzeumi Képtár őre volt. A nagyon szimpatikus öreg úr éppen egy keleti tájképet festett — pálmákkal — vázlatai alapján. Most már nem volt semmi akadálya, hogy egy hatalmas nagy vásznat — olyan nagyot, mint az eredeti kép — vitessek a múzeumba és minden további nélkül nekifogtam a rajzoláshoz. Majd amikor ezt elég precíznek találtam, nekifogtam a festésnek. Többen másoltak a múzeumban, idősebb emberek és tanakodva néztek rám, hogy a fiatal gyerek ilyen nagy fába vágja fejszéjét. A Benczur-technika nem volt olyan egyszerű. Az egyik idősebb festő, aki történetesen Glatter Ármin volt, Gyulának, a kitűnő arcképfestőnek apja, be is vallotta, amikor a másolat néhány hónapi szorgalmas munka után elkészült, hogy a kezdésnél nem hitte ezt a szép eredményt. Elképzelhető boldogságom, mikor a képet Kaposvárra leszállítottam és szüleimnek bemutathattam. Az egész város jött ennek megtekintésére és megbámulására. A hatásban természetesen oroszlánrésze Benczúrnak volt a kitűnő kompozícióval, az arcok kifejezésének teljességével és a kelmék, díszmagyar öltözetek hatásos megfestésével, amit iparkodtam híven visszaadni. Most már jó szüleim is látták, hogy itt semmi kétség nincs, én festő leszek. A kópia befejezése után

20