Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)

VII. Pásztorok a szigeten

két. Előfordult ugyanis, hogy a megvadult marha átvergődött a pocsolyás, mély berken és valamelyik szomszédos falu csordájához szegődött. Máskor a berek másik részén, kedvező esetben más szigeten találtak rá. Megesett, hogy a zsombékok között felakadva, nyakig besüllyedve a mocsárban akadtak rá és ebből a helyzetből kellett kisegíteni a szilárdabb talajra. Ha akadt biztosabb pont a támaszkodásra és a száraz, szilárd pont sem volt messze, a kiemelés, mit kötelekkel, rudakkal végeztek, sikerülhetett is. De megtörtént az is, hogy a nagy erőlködés közepette az elcsigázott állat, melynek szarvára, szügyére és a hátára is köteleket hurkoltak, megdöglött. Ha döglötten tudták kihúzni, a bőrével számoltak el. Megtörtént viszont nem egyszer az is, hogy még azt sem tudták, mert a nagytestű marha egészen elsüllyedt, eltűnt a rihonyában. Ha jött a gazdája, csak a helyet tudták neki megmutatni, ahol elveszett. De nemegyszer megtörtént az is, hogy az állatnak teljesen nyoma veszett; bár nem süllyedt el azonnal, de oly messze elment a pásztorától, hogy az nem tudta felkutatni és az állat elpusztult, anélkül., hogy látták volna. „A kutyák, karvalyok jártak rá, míg teljesen el nem merült.”

A nagy viharok, melyek a marhát megvadították és a bereknek hajtották, önmagukban is indokául szolgálhattak egy-egy állat eltűnésének és ezt az indokot mindenki, aki a marhát és a berki viszonyokat ismerte, el is fogadta. A pásztorok erre számítva, időnként maguk is szaporították az eltűnt marhák számát, akkor ugyanis, ha elfogyott élelmük és friss húsra éheztek. „Ha marha kellett, volt!” — emlegette pl. az egyik pásztor. És számadóját „az öreg Franciát” idézte, aki csak így szólt hozzá bojtárgyerek korában: „Na gyerek, fogd meg ezt a borgyut!” — mutatott rá. „Megfogtam és föl a fára.” „De gombot a nyelvedre!” — emlékezett vissza még öreg korában is a számadó figyelmeztetésére. Ha aztán elfogyott a húsa, amint emlékezett vissza, fogtak másikat, esetleg nagyobbat. Az elszámolás pedig a következőképpen történt e pásztorok elmondása szerint: „Mikor jött a gazdája, mondta neki a számadó: „Na barátom, a tehene megborjazott, de a borjú a pocsolyába ment és a rihonyába veszett.” Vagy ha a tehenet fogyasztották el, akkor csak ennyi volt a magyarázat: „A tehén a rihonya alá ment.”

3. A pásztorok és a betyárok

A nehezen megközelíthető szigeteken, ahová csak hajóval lehetett bemenni, sőt némelyikre még azzal sem, csupán nagy víz esetén, mert a zsombékos lápon, ami körülvette, még a hajó sem haladt át, a pásztorok háborítatlanul, minden ellenőrzés nélkül élhettek. Állataik között sok idegen, lopott jószág is menedéket talált, amelyeket a betyárok hordtak át. akikkel a pásztorok barátságban és jó együttműködésben éltek. „Francia István, Bödör József, Vers Sándor, Novák József és Csacska István voltak itt a régi hires pásztorok” — emlékezett vissza gyerekkorának idejére az egyik zalavári pásztor. „Ezeknek voltak kollégái, és ha azok megfogtak egy marhát, oda bevitték, oda elrejtették. Ezek voltak a betyárok rejtői, orvgazdái. Ott volt enni-, innivalójuk. A marhát levágták és megfüstölték a húsát.” A berekbe idegen ember nem mehetett, „nem is tudott volna

79