Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)

VII. Pásztorok a szigeten

menni, ha csak olyan viz nem volt, hogy hajóval közlekedtek”. „A berekbe kuss volt bemenni másnak — emlegette az egyik magyaródi pásztor is, — mert elevenen nem jött ki. Sok lopott marha volt ott” — indokolta az idegenek távoltartását. „De szerettem volna, ha valaki megolvasta volna ■— mégha valahogy hivatalos személyek be is jutottak volna. Ha meg akarták olvasni, akkor engedelmet kértem, hogy rágyújtsak és erre úgy kavargóit a marha, hogy azt már senki nem tudta volna olvasni”.

Sokszor ide menekültek a betyárok is. „A csendőrök csak a magyaródi hegyekről nézegettek be.” Az egyik vörsi pásztor arról is tud, hogy apja Savanyú Jóskának szokott szállást adni. „Még a kutya is ismerte: Nagy kutya volt, még az embert is lefogta.” Egy balatonmagyaródi ember szerint öregapjának „volt egy Pista bojtárja, az meg Patkó bandájában volt”. A zalaváriak szerint pedig még Bene Vendel is a berekben bújkált. Mindenesetre a betyárok és a pásztorok a szigeten szoros együttműködésben, barátságban éltek, és van alapja annak a megállapításnak, amit Zala- váron hallottam, hogy itt, ti. a berekben „1910 előtt még a betyárok uralkodtak”.

Akinek pedig közvetlen emléke nem is maradt e koriból a betyárokkal kapcsolatban, olykor annak is része volt olyan közvetett, és a betyárok korábbi jelenlétére utaló élményben, mint amit az egyik volt zalavári pásztor (Horváth János, sz. 1891.) mondott el: „a Fenyőszigeten volt egy fenyőfa, hat ember érte körül, ollan vastag volt. A teteje letört, alul volt egy ajtaja, ki volt vágva, a belseje üres volt. A betyárok vágták ki, gyerek voltam és akkor kezdtem pipázni tanulni. Egyszer eldobtam a taplót és az meg szép lassan tüzet fogott és belement a fa odvába. Már messze jártunk, amikor láttuk, hogy füstöl a fa. Nézze csak, mint a kémény, mondtam. Puff-puff! durrogott aztán valami, mint az orvvadászok. Másnap Francia kotorja a fa alját — a külseje megmaradt — hát a hamuban puskacsövék, pisztolyok, elégett tarisznyák, meg összeolvadt ezüst, arany. Mi csak kirúgtuk, nem tudtuk az értékét. A betyárok rejtették el és akasztották föl a fa belsejében. Mi sokszor jártunk ott, de nem is figyeltünk rá, homályos volt, a pókok is bekötötték.”

4. Pásztorok és „tudományuk”

A pásztorokra, ezekre a falu közösségéből kiszakadt és jobbára csaa magukban élő emberekre, a parasztitól eltérő életformájukon kívül különleges tudásuk is felhívta a figyelmet, mely nekik megbecsülést szerzett, de méginkább, tiszteletet, sőt félelmet is ébresztett a külső emberekben. Ez a tudás részben racionálisabb alapokon nyugvó gyógyítás volt, amit foglalkozásuk, az emberektől távol lévő marhaőrzés is megkövetelt, hiszen betegség esetén nem szaladhattak azonnal „tanult orvosért”, akinek tudása talán még egy-két évszázaddal ezelőtt sem különbözött volna sokban az övékétől. Sőt éppen a gyakorlati tapasztalatra támaszkodó gyógyítók, akiket e vidéken a javós névvel is illettek, gyakran közülük került ki. Ezek időnként oly fokra emelték a gyógyítást, hogy még az uradalmak vezetői is igénybe vették segítségüket. Mint érdekes példát említhetjük erre vonatkozóan a Széchenyi uradalom leilei ispánsága számadáskönyvének egyik

80