Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
VI. Legeltetés, takarmányozás
természetesen részt vettek az uradalmi csordák később is éppúgy, mint a kezdeti időkben, mégis e legeltetésnek igazi résztvevői a bérelt állatok voltak. A bérlés korábbi formációiról érdeklődve, az idősebb adatközlőink elmondták, hogy a múlt század végén nemigen fordult elő, hogy a bérlés apró gondjaival az uradalom foglalkozott volna. Egyszerűen kiadták valamely szigetet egy összegben a helyi viszonyokban jártas bérlőnek, aki aztán vagy a saját, vagy másoktól, egyes személyektől bérelt állatokkal népesítette be a területet. Ez a főbérlő-albérlő rendszer egyébként a Somogy megyei legelőbérleteknél is már a múlt század eleje óta ismert, és széliében gyakorolt. A már sokat emlegetett Csokonai uradalom pl. 1804. máj. 6-án kötött szerződést a faluval az uradalom egyik legelőjére, mellyel kapcsolatban a 2. pont külön is kiemelte,40 hogy „azon darab legelőn Nyereségre vett Marháikat is legeltethessék.” 1808. ápr. 24-én pedig egy árendással kötött hasonló szerződést, mely szintén lehetőséget adott arra, hogy ha „magának nem lévén elegendő Marhái, vidékieket béllöl- hessen.” Ez a rendszer élt tehát tovább a Kis-Balaton körül is. Vörsön ezzel kapcsolatban a következőket mondták idős adatközlőink: „Egy idevalósi ember kivette a Pogány szigetet bérbe és bérült rája marhákat. Pásztort fogadtak: akiknek őrzött, azok fizették a pásztort.” A zalai parton viszont már csak arra emlékeztek, hogy a bérletet ugyan az uradalomnak fizették a gazdák, de a pásztort maguk állították. Mint az ezek utáni forma ismert az uradalmi pásztorok rendszeres alkalmazása, akiknek segítségével az uradalmak a legeltetést is jobban ellenőrizhették. A pásztorok uradalmi konvenciót kaptak, és esetleg némi pénzbért az állatok számának arányában. Még a bérlés gyakorlati teendőit is később ezeknek a pásztoroknak kellett intézniük. „A pásztorok között volt egy számvevő — emlékezett vissza a zalavári, 1879-es születésű Horváth János, aki hosszú évtizedeken át őrizte a szigeteken a bérlett marhát — annál kellett elintézni a bérlést. Ha valaki bebérlett egy marhát, a számvevővel jelentette be, s neki is fizetett, aki aztán beosztotta, hogy az állat mellik szigetre menjen.” A fűbér, mit a számvevőnek fizetnie kellett, a század elején, egy-egy marha után 8, ló után pedig 10 pengőre rúgott egy legeltetési szezonra. A számvevő aztán az uradalom vezetőinek számolt el. A bérlés lehetőségeit s feltételeit tavasszal dobszóval adatták hírül az érdekelt falvakban. Falvankint kidoboltatták, mikor, hol kell a bérlésre szánt marhával jelentkezni. A kezdés ideje egyébként az időjárástól függött; száraz, meleg időben március végén kihajtottak, míg hidegben néhány héttel később. A somogyi parton, hol kedvezőbb volt a szigetek megközelítése, mindig korábban indultak, olykor egy hónappal is. A szigetekre uradalmak és egyes emberék egyaránt hoztak állatot, melyet őszig kint akartak tartani. Uradalmakból, melyek főképpen a somogyi oldalon voltak nagyobb számban, egész csordákat is hajtottak. „Alulról, Vése tájékárul, meg Segesdről fókásan hozták a marhát, — emlegette a balatonmagyaródi Novák György, aki szintén évtizedekig a szigeteken őrizte a marhanyájakat, s közben jól megismerte a bérlés körülményeit is — fölülről csak egyeseket.” Egyes állatokat, mint mondta, nem 70
