Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
VI. Legeltetés, takarmányozás
11. Legelő csorda a zalai berekszélen (1966) is régtől fogva fogadtak be a szigetekre, „csak azóta, amióta Valkó volt az uraság.” Ő pedig kb. a századfordulótól vezette a helyi uradalmi részleget, így az egyes állatok bérlete is csak azután nyerhetett nagyöbb jelentőséget. Természetesen a bérlett állatok mellett mindig voltak uradalmi marhák is a szigeteken. Többnyire azok szolgáltatták a szigeti csordák bázisát, s azok őrzésére alkalmazták valójában az uradalmi pásztorokat is. Mivel azonban a szigetek nagy terjedelműek voltak, és füvük is bőven sarjadt, azonkívül a víztől, mocsártól körülvett szigeteken az állat őrzése nem jelentett oly nagy gondot, mint a minden oldalról nyitott térségeken, bőven lehetett az uradalmi marhák mellé idegent is fogadni. 7. Kihajtás a szigetre A kihajtásnak nem volt olyan határnapja, mint ahogy pl. a legeltetés tilalmát a falusi réteken a Szentgyörgy napja jelentette. Az idő alakulása szerint indultak a nyájak, a somogyi parton majd egy hónappal megelőzve a zalaiakat. A többféle nyáj közül legelőbb a szilaj marhák indultak, Vörsön nem egyszer már március hónapban. Mint említették: „itthon addigra elfogyott a széna, kint viszont, ha kicsi is volt a fű, de volt elég alomsás.” Az avas rét száraz füvei még az új sarjadása előtt is tűrhető takarmányt biztosítottak az éhes állatnak. A szilaj marha egyébként a száraz füvön télen át is jól megélt. A zalai parton a kihajtásra, mint említettük, később került sor. S ennek oka nem pusztán a zalai partnak a somogyiétól eltérő talajviszonyaiban keresendő, mi által száraz átkelőhely nem adódott, hanem inkább abban a fajtacserében, ami a múlt század második felében a Széchenyiek marhaállományában itt is lezajlott. Az uradalom ugyanis a szilaj magyar 71
