Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
II. Közlekedés a lápon
zőbb, mint az, amit róla mondtak az e bottal olyan gyakran útra kelő berki bujárok: „ez volt a harmadik láb”. Egyébként az utóbbi időkben, amikor a berekben is kevesebbet jártak a falubeliek, a berki járást segítő eszköz elsősorban a berki pásztorok kezére került, akik főképpen a tavaszi kihajtáskor vagy őszi hazahajtáskor használták, vagy év közben akkor, ha valamely állat a berekbe tévedt. De nagy hasznát vették akkor is, amidőn tavasszal vagy nyár elején a berek mélyén húzódó zsombékokon fészkelő madarak tojásait dézsmálták, vagy a fiatal, még repülni nem tudó madárfiókákat fogdosták el. Ezek a berki pásztorok nevezték pl. a botot Zala- váron ágas botnak vagy kétágú botnak, mely kifejezés egyúttal jól utal a bot speciális formájára, kétfelé ágazó végére. Ez a két ág tartotta egyébként fenn, ha vele zsombékókat, lápszélet tapogatták; a sima bot ugyanis könnyedén belecsúszott volna a vízi növények gyökerei közé, s így maguk is könnyen utána buktak volna. Ha viszont nem volt alkalmas kétágú botjuk, vagy egyik ága letörött, előfordult, hogy a bot végére, mellyel a lápot tapogatták, kis lapos deszkadarabot szegeitek, ami szintén segítette a biztonságosabb tapogatást és támaszkodást. Balatonmagyaródon gyakran ilyen bottal indultak a falubeliek is sárca-tojást szedni, s ezért ott lehetett a „sárcázó bot” kifejezést is hallani. A támaszkodó kis deszkalapot egyébként úgy is a bot végére szerelhették, hogy a deszkadarabot fúrták ki, s abba faragták bele a bot egyik ágát. A botoknak a közlekedésben betöltött szerepe különben nem is csekély. S most nem is arra a kézi eszközre gondolunk, melyet kézbe fogva főleg az öregebbek szoktak haladásuk segítésére használni, amellyel tehát „elbotoztak”, s nem is az olyan alkalmi segítségre, amit egy-egy meredek dombról való lecsúszáskor pl. a két láb közé fogott bot, mint fékező eszköz betöltött, hanem azokra a nagyobb méretű botokra, melyek pl. a vizes területeken, patakokon való gyors és száraz lábbal történő átkelést elősegítették. Főleg a keményebb talajú hegyvidékeken, így a Kis-Balatonhoz nem is messze eső* osztrák hegyekben volt szokásos, hogy a nyájat terelgető pásztor olyan hosszabb és viszonylag erős botot is vitt magával, amivel a mély vizű vagy széles, alkalmatlan partú patakokat átugorhatta, hasonlóan a mai rúdugrókhoz. E praktikus ugróbotoknak még művészi ábrázolása is maradt fenn az elmúlt századokból.42 A lápi bot tágabb értelemben véve kétségkívül összefügg az említett ugróbotokkal is, mégis ezek feladata nem annyira az ugrás elősegítése és az ugró személy fenntartása, hanem a láp kitapogatása. Ennek megfelelően a bot sem olyan erős, rúdszerű, hanem vékonyabb. Egyébként e lápi bot korántsem helyi specialitás, hanem mint egyszerű, természetes eszköz, mely a mocsárban a közlekedés biztonságát szolgálja, szinte mindenütt fellelhető, ahol nagyobb lápvidék kialakult. Az Ecsedi-lápon használt lápi botról már Herman Ottó is megemlékezett.43 S az általa közreadott rajzot a Magyarság Néprajza is újra közölte.44 De éppígy megtalálható más országok lápvidékén is. Hankó B. pl. az albán mocsarak vadász-halász lakóinak kezén találta meg az első világháború után, s hogy az eszköz mennyire nem új lelemény, hanem évezredekre visszanyúló hagyományokkal rendelkezik, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy még a régi egyiptomiak kultúrájából is előkerült emléke.45 34
