Takács Lajos: A Kis-Balaton és környéke - Somogyi Almanach 27-29. (Kaposvár, 1978)
XIII. A sás és hasznosítása
gatni, de a hosszabb, keresztben álló pengét nem is tudták oly ügyesen, gyorsan forgatni, mint az íves fejű nádvágókat. Ha tehát nem volt íves pengéjű vágószerszámuk, akikor a kacért át kellett alakítani, egészen rövid 3—5 cm hosszú pengére. Ilyen rövid pengéjű kacérral már jobban lehetett dolgozni. Valószínűleg a vágóeszközök használatában tapasztalt egyenetlenség s esetleg a kaszaszerű vágószerszám, mellyel, mint utaltunk rá, nem tudtak oly mélyre nyúlni, s oly válogatva sást szedni, mint a másikkal, okozta, hogy az olasz felvásárlók a két háború között egy időben vágóeszközöket is hoztak, amelyekkel kellett volna a helybelieknek a sást kiszedni. Ezek voltak a helybeliek elnevezése szerint az olasz sarlók, melyek valójában két, különböző típusú, s eredeti rendeltetésük szerint is kétféle funkciót betöltő eszközök.2 Minthogy e szerszámokból még az 1960-as évek elején is találtunk néhány példányt Zalaváron és Balatonmagyaródon, viszonylag egyszerű e szerszámok közelebbi kapcsolatait is megtalálnunk. Az egyik típus valójában ágvágó, illetve vesszővágó, melyet úgyszólván egész Itáliában használtak fanyesésre, szőlőmetszésre. E kések viszonylag rövidek, nyéllel együtt 30—-32 cm-nél hosszabbak. A rövid nyélbe tüskével van felerősítve a tömör vasból készült penge, mely enyhe ívben hajlik előre a vége felé. A másik típus példányai jóval nagyobbak, nyéllel együtt 65—70 cm hosszúak, s ebből a penge 40 cm körül van. A penge, mely nyitott ívű, s nagyjából a mi kelet-magyarországi sarlóink formájához hasonló, viszonylag széles és orommal van ellátva. A nyélbe tüskével erősítik. Az e típusú eszközök Észak-Olaszország eszközanyagának tartozékai; itt használták őket fű-, gyékény- és sásvágásra, s olykor gabonaaratásra, tehát sarló funkcióban.3 Valószínű egyébként, hogy észak-olaszországi vállalkozók vásárolták itt is a sást. Ezek az import eszközök, melyeket a sásszedetők a sásmunkára vállalkozó helyi lakosok között osztottak szét, valójában sosem gyökereztek meg. Nem is szívesen dolgoztak velük, csak addig, amíg közelükben volt a felügyelőjük. Praktikusabbnak tartották régi vágószerszámaikat, főleg a köpüs felerősítésű, íves pengéjű vágóeszközt, a matukát. „Ahhoz szoktunk hozzá” — mondták ki a ragaszkodásnak végső érvét, s lényegében igazuk is volt. Régi eszközeik használati módját szokták meg, s az új, idegen szerszámok, azok használati módjai szerint kevésbé voltak praktikusak, még ha e használati mód látszólag csak kevéssé volt eltérő saját eszközükétől. Végül is az idegen eszközök nem tudtak meghonosodni a speciális sásvágásban sem, amelynek nyilván Itáliában megszokott eszközei lehettek. Mint kuriózumot mutogatták nekem is az 1960-as évek elején, amikor gyűjtéseimet végeztem. Jelentőségük mégis megvan az etnográfia számára is: jelenlétük, sorsuk éppen azt igazolja, hogy az eszközök átvételénél meg kell a belső feltéteknek is lennie, annak a feltételnek, mely a helyi hagyományokhoz való kapcsolódást, a használati módhoz való idomulást jelenti, nemcsak a külsőnek, mely a tárgy odaszállítását jelenti. Az eszközök befogadása a speciális szerepén túl, mely révén valamely szükséglet biztosítható, a helyi hagyományokhoz való harmonikus kapcsolódás a legfontosabb feltétele a tárgyak átvételének. 138
