Knézy Judit: Csököly népének gazdálkodása és táplálkozása XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 26. (Kaposvár, 1977)
III. A csökölyi nép ételei - D) Gyümölcsök, ízesítők, gyümölcsökből készült italok
feljebb aki a lábodi vagy nagykorpádi erdőből vadkörtét hozott, annak lett gyümölcsecetje. Egyébként gyári ecetet a két világháború között már a falusi boltokban is lehetett venni, s inkább a szegényebbek vásárolták. Pálinka: szilvából, esetleg hullott gyümölcsből vagy törkölyből készült. Házilag is értettek előállításához, de speciális pálinkafőző épületük nem volt. A törkölyt, de bizonyos időszakok kivételével a szilvát és más gyümölcsöt is hivatásos pálinkaégetőhöz vitték.73 Az anyag erjesztését maguk végezték el. Házi pálinkaégetéshez a szilvát lezúzták, cukrot tettek hozzá, nagyobb hosszúkás edénybe (régebben cserépfazék, utóbb nagyméretű befőttes üveg) lekötötték vagy letakarták, hogy erjedjen. A lepárolásához nagy fazék közepébe beállítottak egy kisebb edényt, rendszerint tűzálló porcelán vagy cseréptálat. Közé öntötték bele a „cefrét”. A nagy fazék tetejére tettek egy kisebb edényt vízzel. A nyílásokat ronggyal eltömték. Alágyújtottak. A felül lévő edényben állandóan cserélték a vizet, hogy lecsapja a szeszpárlatot. Ezután legalább mégegyszer kifőzték ugyanilyen módon, hogy finomítsák. Ha másutt égették a pálinkát és jelentősebb mennyiséget, hordóba zúzták le a szilvát vagy a hullott gyümölcsöt, lesározták decemberig. A törkölypálinkához ugyancsak hordóba rakták le a törkölyt, ráön- tötték az előző évről maradt „seprőt”. A hordóban ez decemberig, januárig állt légmentesen, lesározva, amikor is elvitték a pálinkafőzőbe. Az aszalt szilvát megmosták, pálinkába tették, ezzel sárgították meg. A mai 70—80 évesek hallottak arról, hogy valamikor kökényből főztek pálinkát. A pálinkába betegnek borókafenyő magját vagy paprikát tettek. 8. Dió. Más jellegű — főként — ízesítőként felhasznált gyümölcs. A község belterületén és határában, főként a szőlőhegyi részeken nagy mennyiségben termett. Sokat el is adtak belőle piacon, az 1930-as években már kereskedők is nagy mennyiségben vásárolták fel. 1935-ben 30 q-t meghaladó diómennyiséget adtak el.74 A diót hatalmas, kampós póznákkal verték le, mikor érett és kézzel „pirgálták” ki zöld burkából. Az eladásra valót sokszor tisztítva értékesítették. A tárolandót padlásra öntötték vagy kamrába vitték. Dió tárolására specializált vessző- vagy zsuppkosarak nem voltak. Akinek kevesebb diója termett, ugyanolyan „bucsérban” tartotta, mint a babot vagy fűzfavessző kosárkában; akinek több volt, csak szétterítette a kamra padlásán. A diót ősszel reggelire kenyérrel fogyasztották a határban járó szegényebb emberek. Közös munkaalkalmakon is szívesen rágcsálták a fiatalok. A lakodalmi szokásoknak része, hogy felkontyolás előtt a menyasz- szony keszkenőjében diót és mogyorót küld be ajándékképpen a vendégeknek (hiedelemháttér). A dió ízesítő, sőt egyes esetekben zsírozó is („sóspogácsában”). Kedvelt rétestöltelék is a tört dió, újabban kis cukorral vegyítve. A XX. században a töltött kalácsfélék körébe tartozó, ún. haltésztába is tekerték, majd az 1930-as évek végén kezdődő süteménykészítő kedv is nagymértékben fordult töltelék tekintetében a dióhoz. Törött dióbelet szórtak főtt tésztára, „mácsikra” és palacsintára is. Külön mozsár szolgált a dió és mák törésére, a törő fejsze nyele volt. 63
