Knézy Judit: Csököly népének gazdálkodása és táplálkozása XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 26. (Kaposvár, 1977)

III. A csökölyi nép ételei - D) Gyümölcsök, ízesítők, gyümölcsökből készült italok

almát, körtét és meggyet is aszaltak: a kanizsai almát ketté, esetleg 6—8 hasábba vágva, a kisebb körtéket egészben, a nagyobbakat félbe metélve; a „hólagos möggyet” egészben mindjárt a kemence földjére terítették el. Volt, aki napon szikkasztotta a gyümölcsöt (leginkább a hasábba vágott almát és a meggyet). Néha 3—4-szer is betették a kemencébe az „aszalék”- nak való szilvát, hogy kellően kiszáradjon.

Téli estéken megfőzték az aszalt gyümölcsöt, levét megitták, gyümölcsét pedig elcsemegézték. Fonáskor leginkább főtt aszalt körtét rágcsáltak, hogy legyen elég nyáluk.

„Aszalékleves” készült a télire eltett szárított gyümölcsből, szilvából, de almából, körtéből is. A gyümölcsöt vízben felfőzték, kis ecettel ízesítették és tejfölös-lisztes habarással sűrítették be.

Az aszalt gyümölcsöt a padlásra öntözték; cseréppohárban, vagy lenvászon zacskóban szögre akasztották a „lüü’-ban.

Gyümölcsecet: almából készült. Erről már Csorba is ír 1857-ben:'2 .,... ezen gyümölcsből inkább házi szükségletre ecetet készítenek, megtörik t. i. azt kótissal, azután nyitott faedényben vizet töltenek reá, s ezt róla, némelykor reá újra vizet töltvén, leszáradni se hagyják, s mikor elég savanyú lesajtolják és kétfenekű aknával, csaplyukkal ellátott hordóban elteszik.”

A tökéletes leíráshoz annyi kiegészítés szükséges, hogy gyümölcsecethez a vadalmát, vadkörtét is felhasználták. Inkább csak az készített almaecetet, akinek sok gyümölcse termett. Az emlékezettel elérhető időben tudunk olyan családokról, amelyeknek kevés gyümölcsfája volt, s kénytelenek voltak gyerekeiknek hullott gyümölcsért módosabb családokhoz napszámba menni. Az „ecettörő sülök” kb. 80 cm magas, keményfa eszköz, olyan formájú, mint a káposztás sulyok, azonban az ecettörő használata régibb, a káposztáé újabb, hiszen 30—40 éve a káposztát tiporták és nem sulykolták. A mozsár általában 35—40 cm magas, 25—30 cm átmérőjű. Üjab'b időkben az ecetnek való almát félérett állapotban krumpli vagy répadarálón aprították fel törés helyett. Nagygazda családok négy akós káposztáshordóban erjesztették, mikor megforrt, szőlőprésen sajtolták át, majd ecetes hordóba öntözték (a legnagyobb méretű ecetes hordó 150 literes), ez alul széles, „seggenülő” formájú, s a szőlőhegyen tartották. Amennyi ecet rövidebb időszakra kellett, annyit „ecetös korsóban” (2—4 literes) vittek benne haza (szűkszájú csöcsöskorsó). Szegényebb családnak egy akónyi volt, de ha több lett, eladogatták, elajándékozták.

Lekvár: viszonylag új jövevény Belső-Somogyban, az emlékezettel elérhető idő határa körül már általános. Az 1930—40-es évekig jóformán kizárólag a szilvalekvárt ismerték és készítették. Közkedveltségéhez hozzájárult, hogy nem kellett hozzá cukor. A kimagvazott szilvát láncon lógó „rézvasfazékban” vagy „kondérban” főzték. A családonkénti főzendő szilvamennyiség „ikét felöntőnyi”, ebből 5—6 „parasztpohár” telt meg (3—4 literes, olykor 2 literes is). Kenyérsütés után 2—3-^szor is betették a lekvárt fazekastól a kemencébe, míg a hevítés által összeállt keményre. Szinte le se kellett volna kötni, csak por ellen. Korábban szűktalpú, utóbb széles talpú fazekakat használtak fel erre a célra. A szilvalekvárt idősebb asszonyok ma is hasonló módon, de rakott sparhet „renjében” szikkasztják keményre és cserépfazekakba teszik.

61