Knézy Judit: Csököly népének gazdálkodása és táplálkozása XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 26. (Kaposvár, 1977)
II. Csököly község gazdálkodása - 5. Állattartás
húsúk annyiban tért el, hogy nem volt zsíros. A sujtáros disznó színe a vaddisznóéhoz hasonló. Ez. .. egészséges, mozgékony fajta volt, kevesebbet kellett gyógyítani. Öregapámék mondták, hogy kellene ilyenből még tartam. Olyan vad vót, mikor hajtott ki a kanász, mindenki bebútt a házba, mert még a konyhaajtónalk is nekiment, ha malaca volt.” Magda Pál 1819-es leírásában ez áll: „ ... véghetetlen erdeiben pedig számtalan sertések találtatnak, melyek kisebbek, mint más magyarországi sertések, s hosszú előálló füleikről megismertetnek . . ,”lno A mangalica rövid, széles testű „vömyeges” színű, némelyiknek „bakallója” (két oldalt lelógó szakálla) volt, mint a kecskének. Háta „hajtott, gömbölű, füle nagy, táblás, leffent, szőre göndör, gyűrűs, leondis, de volt sima. szákás fajta is”. A Hertelendy-uradalomban cifraszőrű mangalica állományra emlékeznek. Az első világháború után jelentek meg paraszti használatban a fekete, sima szőrű „berzsin” és más, főként angol hússertések, amelyeket ösz- szefoglaló néven „'kese disznónak” neveznek Somogybán. Ezek hamarosan kiszorították a mangalica fajtát, mert a kevésbé zsíros húst ekkor már jobban kedvelik. Ugyancsak a régi ízlésrenddel magyarázható annak a szokásnak a fennmaradása, hogy ősszel a levágandó sertés húsát néhány kosár gyűjtögetett makkal feljavítják. Nagyobb mérvű juh- és kecsketartásról csak a XVIII. század második feléből tudunk, bár az egy összegben megadott állatlétszám azt is jelentheti, hogy csak juhot tartatták. 1752^ben 170 a juhok és kecskék együttes száma,101 s az urbárium ír arról, hogy az azévi szaporuliból bárányból és gödölyéből tizedet kell adni. A későbbiek során nincs számottevő birkatartás. Gábos Dénes 1926-ban javasolja magyar fésűs juh beállítását a legelő telkesítésével.102 Erre azonban nem került sor. Csak 1945 után tartottak néhányan magyar fésűs juhot. Annak ellenére, hogy nem volt bir- kaállományuk, táplálkozás céljára, főként nagyobb családi ünnepekre (lakodalom, tor) vásároltak birkát a távolabbi környékről (Somogyszob, Se- gesd, Visnye). A legkevesebb gondot a baromfiállomány fejlesztésére fordítottak. Pedig leginkább ez volt a család lábon járó húskészlete, a rendszeres tojásbiztosítás feltétele. A századfordulón még a fán háltak a baromfiak, csak később kezdtek nekik kezdétleges ólakat készíteni. A kotlósok a szobában voltak a családtagokkal együtt, később a nyári konyhákban. A fajták kicserélésével keveset törődtek. A statisztika (1897-ben majdnem 6000 darabról, családonként kib. 20) nem adhat reális képet a létszámról a korábbi időszakra vonatkozóan, mivel a gyakori tyúkvészek miatt néha csaknem egész falurészek baromfiállománya kipusztult, szerencsésebb években viszont szokatlanul magas létszámot is elérhetett. Azonban a nagygazdák 80—100-as, sőt még több baromfikészlete mellett, az egyedülálló özvegyasz- szonyok is arra törekedtek, hogy legyen néhány tojótyúkjuk, mert a tyu- kászofc felvásárolták a tojást. Eladásra hidakat hizlaltak. Híreseik voltak a piacon a csökölyi hidak. Ritkábban pulykát, gyakrabban libát is tartottak. Néhány család galambot tenyésztett. A oukor megjelenése előtt a méhészetnek valamivel fontosabb szerepe volt mint később, hiszen egyetlen édesítő szer volt. A XVIII. századi 27
