Knézy Judit: Csököly népének gazdálkodása és táplálkozása XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 26. (Kaposvár, 1977)
II. Csököly község gazdálkodása - 5. Állattartás
kai. Az 1900-as években a községnek három „sertésfókája” volt, községrészenként; egy. Egy tálkában 5—700 állat volt. A szőlőhegyben levő szántókra is rámentek a sertésekkel. Tudunk olyan kártételről is, hogy a szőlőhegyben a sertések a gabonaföldek melletti táblából a burgonyát, répát is kitúrták.95 A sertésállomány mangalica fajtákra való kicserélésének meggyorsítására a Kaposvári Gazdasági Felügyelőség tett kísérletet, több községnek adott el mangalica kant (pl. Őrei), de folyamatosan vásárokon, vételék útján is zajlódott ez a folyamat. Gábos Dénes 1926-ban megállapítja Csökölyről:96 „A burgonya nagymértékű termelése indokolttá teszi a sertéstenyésztés fellendítését. Azt hiszem az egész vármegyében ebben a községben van a legszebb alapanyag, tehát ennek a kinemesítése, minőségének emelése, megrögzítése nem is lenne lehetetlen feladat.” A sertéstenyésztés nagyobb arányú felfejlesztése azonban nem történt meg, mivel inkább csak étkezési célokra tartották. Tekintve a nagy szaporulatot az 1935-ben eladott 150 darab sertés nem magas szám.97 A ma élő pásztorok már nagyon keveset tudnak a régi, tájjellegű sertésfajtákról. Ebner Sándor 1933-ban még megkísérelte összefoglalni a régi, általa zselicinek nevezett fajta külső ismérveit, terelésének módját, gyógyítását. Legfőbb adatközlője a 80 éves márcadói kanász, Bognár István volt, aki azt megelőzően 40 évig szolgált községi kanászként Csökölyben. Mivel őt említette egyedül név szerint, bizonyára a legtöbb és a legrégibb adatokat tőle hallotta.98 Ma már keveredik az emlékezetben a régi tájfajta és a mangalica elnevezése. A korábban honos sertésfajtát „mönyéthasú mangalicának” említik. A mai paraszti emlékezet annak a rövid ideig tartó ízlésváltozásnak tényét tükrözi, amikor a nagyobb fehérjetartalmú, félvad fajta helyett a könnyebben kezelhető, nagyobb zsírtartalmú sertést részesítették előnyben. A régi siska fajtáinak már csak keresztezett, visszaütő utódait látták a ma élők. Vásárláskor így nem a „mönyéthasú, élezs hátú, högyösorrú” disznót, hanem a „nyúhátú, rövidorrút” választották. Az idősebb pásztorok azonban tudnak a régi fajta sertés előnyeiről is. Tóth Mihály László- majorban élő, volt birkás-számadó" így írja le a „mönyéthasú mangalicát”: „fehérszőrű, fekete-pöttyös, olyan hegyes a füle, mint a szamáré. Előfordult közte fehér és szürke, de a malaca csikós.” Betegségekkel szemben ellenállóbb, mint a később tartott fajták, maga a pásztor gyógyította, herélte. 1893—94-ben Csurgón az uradalom összes mangalicáját elvitte a sertésvész, csak a két „mönyéthasú” maradt meg. Veszélyes, nehezen kezelhető állatok voltak, különösen, ha malacaik voltak. Még a pásztort is széjjeltépték, ha nem volt ügyes. A disznót úgy kellett agyonütni, hogy balta csúcsával vakszemen ütni, így nem „rsétt”, mert ha másképp tette a pásztor és sírt az állat, könnyen megölte a falka. Szobi Vendel, jelenleg Csákányban élő volt gulyás ősei is kanászok voltak, gyerekkorában Somogyszobon látott még régi fajta sertéseket. Szerinte: „hosszú, nyúlánk testű, világos vagy szürke színű is volt közte és sujtáros (csíkos). Füle rövid, kicsi, hegyes, széle kipördült, sörtéjük a gerincen hosszú, vastag, mint a drót. Derekuk hosszú, egyenes, hasa fölszállott, lába hosszú, orra hosszú. A farka is hosszú, kuntyorodott... A 26
