Knézy Judit: Csököly népének gazdálkodása és táplálkozása XVIII-XX. sz. - Somogyi Almanach 26. (Kaposvár, 1977)
II. Csököly község gazdálkodása - 3. Hegyközségi gazdálkodás, szőlőművelés Csökölyben a XVIII. századtól 1920-ig
náts-kérdezés” levél a kaposvári járásbírótól a hegypásztorok fizetési kérelmével kapcsolatban®1 1871-ben megfogadták 50 forint, 12 és fél mérő gabona, 52x5 icce bor, minden gazdától 1 kenyér, akinek veteménye van attól 1—1 „csőszikéve”, 1—2 marok len jövedelemért és lakáshasználatért a hegypásztorokat. 1872-ben ezen felül bocskorpénzt is fizettek. 1875-ben a hegypásztorok progresszív bérezést kértek a gazdák földjeinek arányában. A három iratból annyi kiderül, hogy a szőlők mellett itt is szántóföldek, rétek is voltak és minden gazdának pincéje is. Mivel a szerződéseken „Csököly mezőváros pecsétje” van, arra következtettünk, hogy az említett 52 gazda mind csökölyi lehetett. A direkt termő fajtákkal elég boruk termett a csökölyi határban is. így az első világháború körüli időkben eladogatták a zselici szőlőket 1928-ig. A szendi-hegyi pincéket ideiglenes lakóhelynek képezték ki, hiszen szőlőmunkák idejére néhány napra ki kellett költözniük. Télen is kijártak ellenőrizni a pincéket, átfejteni a bort. Igen jó minőségű széna termett itt. A legtöbb gazda pincéjében orvvadász puska is volt elrejtve, mert sok volt a vad. A régi szőlőművelési módok néhány vonására rá tudunk mutatni, ezeket inkább a zselici szőlőkhöz kötik a ma élők. A régebbi szőlőfajták közül „rizling, sárfehér, juhfarkú, mézes, kecskecsöcsű, paszotuti, kadarka, somszőlő, budai kadarka, fehér és fekete bajor” elnevezésűefcre emlékeznek. Ezek közül a rizling és bajor nyugati,®2 a kadarka balkáni útvonalon jutott hozzánk, s a vörös bor alapanyaga.®-1 A XIX. sz. végétől inkább a fekete noha, otelló, izabella, fekete rizling a legkedveltebbek, de a fehér de- lavera, piros delavera, saszla is előfordulnak. Az új szőlő telepítése a következő módon történt a XX. sz. elején: télen a földet „megfordították”. Március végén „furuval” készítették el az új tőkék helyét. Rendszerint a szőlőrendek végében malteros lótrágyát tettek a tőkék aljába és ezután ültették „iskolába” a sima és gyökeres vesszőt „vágó- és kapás tőkéknek”, 25—30 cm mélyre. A már elültetett tőkéknél a bekapálás novemberben, karózás márciusban, kikapálás áprilisban, újítás májusban, kötözés júniusban, sarabolás augusztusban történt. A szőlő karó nélküli termeléséről ezt mondta özv. Zsobrák Lajosné: „Emlögette öregapám, mikor sarabógattunk a szőlőiben, ej, lányom nem így köllött régen. Mikor a vesszeje 80—100 cm magas volt, összefogták a tetejét és összecsavarták, nem kötözték, körű lógtak a szőlők”.6/i Karónak akácfát, tölgyfát faragták később és rozsszalmával kötöztek. Ez úgy készült, hogy tavasszal a gyengébb rozsból 3—4 szálat kivettek és megvizezve összetekerték. De megfelelt erre a gyenge hársfahajtás „bele” is. A „meccőkés” vagy „fcacor” használata idején az „erősebb” tőke hosszabb csapákat kapott 3—4 szemmel, a „gyengébb” tőke esetén csak egy „alvó szemet”, esetleg kettőt hagytak, s a kés „sarlózatjával” (belső homorú fele) húzták le ferdén a felesleges vesszőrészeket, a szárazakat a „baltájával” vágták le. A 3—4 sarokra metszés most is szokásos. Az oltásnak tulajdonképpen csak a gyökérbe hasítékolási módját ismerték, azaz lefűrészelték a tövéig, ott kettéhasították, beletették az oltóágat, agyaggal kenték be és ronggyal bekötözték. Szőlődöntést olyan esetben eszközölnek ma is, ha a tőke elöregedett. Három vesszeje közül 21
