Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék lőtőt lépék… Archaikus népi imádságok - Somogyi Almanach 19-21. (Kaposvár, 1974)
Bevezetés
Ez az eredetkérdésnek: az az összetevője, melyet három évvel ezelőtt láttunk és jeleztünk is, mikor az imádságok kettős eredetéről, kettős arculatáról szólottunk. Ám »apokrif« motívumaink irodalmi-folklóipárhuzamait még nem láttuk tisztán, ha éppen a ráolvasókkal kapcsolatban fel is vetettük a funkcióváltás előtti közös eredet lehetőségét. Anyagunknak a varázsszövegekkel, ráolvasókkal, bájoló imádságokkal érintkező elemei ily kapcsolatát a finn ethnológia, nevezetesen V. J. Mansikka vizsgálódásai nyomán próbáljuk felfedni. Az ő segítségével juthattunk el ahhoz a gazdag s imáinkkal elsődlegesen érintkező motívumanyaghoz, melyet a görög apokrif hagyományokat mutató délszláv/ szláv, román ráolvasó szövegek rejtenek magukban. Ezután már csak egy lépés volt annak felismerése, hogy e szövegek egyes elemei, akárcsak jelzett mozzanatai, szoros kötődést árunak el a karácsonyi—újévi magyar, szláv, román kántáló-koleda-kolinda énekekhez. Tehát summázva: ez énekek, továbbá archaikus imádságaink bizonyos motívumai és a keleteurópai ráolvasó-bájoló szövegek között genetikus kapcsolat észlelhető. E kérdés tanulmányozását, szélesebb kibontását megkezdtem, idevágó gyűjtéseim, könyvtári kutatásaim és ének/dallam vizsgálódásaim eredményeiről rövidesen beszámolhatok. Remélem, hogy ez úton haladva talán eljutunk az eredetkérdés megoldásához s e kettőséget jelző hagyomány háttérrajzát is élesebben húzhatjuk meg. Mindezek után talán megállapíthatjuk, hogy a középkor bizarr arculatát meglehetősen élénken rajzolja meg ez imádságműfaj, melybe mint különös gyűjtőmedencébe több irányból folyt be az a szellemi hordalékanyag, mely ma itt a népi kultúra sajátos üledékrétegeként jelenik meg szövegeinkben, már egységgé összeállt, csiszolt költői hagyományban. Tehát: pogány hiedelemmozzanatok, Krisztusi pecséttel hitelesített szoláris képzetek keverednek a középkori egyházi költészet töredékes roncsaival, misztikus víziókkal, és a burjánzó, nem kanonizált szövegek színes fordulataival. Itt minden összeolvad: az ál az igazzal, a törvénytelen a törvényessel. Alig tudjuk, mi jött Keletről és mi Nyugatról. S mi Nyugat közvetítésével Keletről pl. a keresztes háborúk révén. Staurotheotokia? Planctus? A kánoni szűkszavúság mellett megfér az apokrif bőség, a Bibliával együtt a Jakab Ősevangélium vagy a Pilátusi Akták. A középkor vallásos közösségeinek dicsérő énekei egybevegyülnek a keresztesek himnuszaival, vagy a huszita kanciókkal. A mezopotámiai agyagtáblák bűvös igéit továbbadják a »hellen könyvek* imaszövegei, vagy a német gyógy- és varázs-, sőt imakönyvek lapjai is. Mint az 1531—42 közt írt Lutheri kötet elé fűzött tübingai ívek gyógyászati javallatai, melyek egyike napjainkig is jól ismert: Contra corsagh, — mondja az utasítás. S ez a félrevezető jellegű varázsszöveg hű mása a mi közkedvelt »Ez ki háza, ki háza, Szent Benedek háza . ..« kezdetű imamotívumunknak. Vagy pl. ha végigkísérjük az ún. keresésmotívumot, messzire kell mennünk: Izisz bolyong Ozirisz után, az Énekek Éneke szerelmese társa után. Mária »szent fiát* keresi; a csecsen(c) anya pedig rabságba hurcolt katona fiát. Ha föltekintünk a nagy »látók«-ra, nem elég megjelenítenünk a hellenizmus apokaliptikusait, sem Ezdrast és a Sabbe-Sibyllak sorát, vagy