Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Janus Pannonius

5 már a rengeteg erdőknek, csak a csúcsai állnak szárazon, és szilajul verdesi zöldjük az ár. Fölmenekült a hegyek tetejére a vad s a madár, de talpuk alá csap a hab, hajtja, riasztja tovább. Hal megy az emlősök vackába, a zord-agyarú kan barlangjába sötét tinhal úszik nehezen. Körbe-tekergő kígyó nyugszik a zugban, ahol még nem régen bundás, nagyfülü nyúl remegett. Rák ül rókaverembe: hol eddig a szárnyasok éltek, s költöttek, most ott tojnak a vízi lakók. Ez mind semmi! De sorsa miatt vacogó sereg embert nyájjal, akollal visz messze a nedves özön. Kis falu volt? Mocsaras táj most, a hegyekbe bolyongó pórok a mélybe-merült bérc-csucsokat keresik. Vajon ezek után is állíthatjuk-e, hogy Janus költészete az epigrammákat kivéve, csak retorizáló versírás, mint Huszti állítja? Kell-e ennél szebb és érdekesebb költői leírás? Sőt mi több, élettel telibb, amit szintén hiányolt? Mivé foszlik ezután Hegedűs megállapítása, hogy ,,a természet üde forrása helyett a visszaemlékezés benyomásaiból merített?" Értsük bármint a „természetet", akár a költő természetére, akár Petőfi „dicső természetére", én mindenütt élettől duzzadó erővel érzem Janus verseiben, akármelyik költeményét nézem is. Sehol sem találok papírízű világot, de mindenütt gazdag föld felé forduló, vérbő reneszánszot. S azt hiszem, velem együtt a Szelek versenye, Panasz a Holdra, Nyavalyáiról panaszkodik, A kan és a szarvas c. művei, bármelyiket vegyük is, egyre ebben erősítik az olvasót is. A következő sorokban képzeletünkben megjelenik a vadvizes, áradások szaggatta XV. századi Alföld, Petőfi Tiszája és mintegy Szeged jövendő pusztulása. Már a Száva, a Dráva, Maros, sőt még a Tiszánk is és a Dunánk, mely a föld északi főfolyama, Ámbár éppen elég köz van köztük, valamennyi egybeszakadt és most egy-közös ágyba folyik, Azt sem látni, hol is volt egyszer domb, falu, fák, csak tengert látni, amely vízbe takarja nyomuk. E „képzeleti költemény" aztán sodrával szétterül az egész földkerekségre és alkalmat nyit költőjének a fantázia, földrajzi, természetrajzi és a „kétesértékű" mitológiai tudás szabad csillogtatására. Szinte az egész emberiség fulladozik már árjában, s ugyanakkor vele együtt szélesül ki a költemény gondolati mélysége. A világ és az emberiség kezdete, sorsa bukdácsol, mint alakuló, majd emelkedő és süllyedő sziget az ős-kaosz árjában: