Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Ahol gyermek voltam: Somogy

rek, mint méhkas döngött a plébániatemplom és a „kastély" között. Később eszméltem csak rá, hogy ami valóban emlék városunkból, azt akkor azon az első napon egycsapásra megismertem. Mert az iskolánkkal összeépült tiszttartó lakást a Hedrehelyen vendégeskedő Csokonai az örökkévalóságba mártotta azzal, hogy az egyetlen magyar vígeposz színpadává tette a régi vár tégláiból épült hercegi házat. Itt farsangolt hajdan Dorottya és itt aratták Somogy dámái kacagtató diadalaikat. Amúgy a várost csak madártávlatból ismertük, mert házunk az Iszák-dombon állt. Ez egyike azoknak a zselici dombnyúlványoknak, melyről a malmokat hajtó Malom-árokra és a Kapós völgye fölött a nagytemplomra, a sisakos városházára és a várként uralkodó megyeházára és tiszta időben egész a Balatonig lehetett látni. Az Iszák akkor még üdülőszámba ment. Volt. hogy tanáraim jórésze is itt lakott. Vén cserfákkal tarkított akácerdő szegélyezte. Fagyaibokrokkal szegett nyírfapados utak kacskaringóztak fái között. Nyugaton négysoros fenyősétány és a homokbányák között árnyas teniszpálya volt. Télen a völgy mocsarain ingyen korcsolyapályák kéklő síkjai ragyogtak s a domb oldalában ródlipályák kanyarogtak. Tavasszal pedig a kiöntő Kapós vágott el a várostól minket. De nem kellett az árvíz. Ilyen világból nem csoda, ha nem kívánkoztunk az aszfaltra, sőt hozzánk jártak át a városból a löszpartokba vágott várainkba a gyerekek, melyeket úgy építettünk, mint hajdan a kelták a Kapós vízvárainak láncolatát e dombok peremén. Az Akasztó-dombtól a francia barátok szentjakabi monostora romjáig terjedt ez a birodalom. Dombjainkon száz és száz présház és a hársak, akácok között kápolnák voltak. Ilyen lett ez a táj, ez a zselici ősrengetegek irtványa, az árpádházi királyok kanászainak hajdani fészke. A dombokról kifutva a Zselicben egész napokat bolyongtunk, ott, ahol ma is a völgy mélyére rejtett erdősházak kertjeit ácsolt rönkkerítések védik a szarvasok és vaddisznók elől. Itt az erdők árnyas irtványain később zsendül a vetés és tovább virágzik a fa. Még ma sem tudják a városiak, hogy Pannóniánk legősibb rengetege szegélyezi telkeik és szőleik határát. A kápolnák alatt a Kapósban pihengető cigányzenészek és gyerekek űzték szenvedélyesen a horgászást. A vár helyén akkor még a Szokolai berek fűzfás nádasai és az emelőhálókkal zaklatott vize rejtette a hajdani vársánc cölöpéit. A berek nevében kísértett csak Szokoli Mohamed nagyvezér és a százharminchárom éves török hódoltság emléke. A bástyák azóta előkerültek, de nemcsak az idő, de a kegyelet hiánya is alacsonyabbra koptatta őket. A vásár és a gabonaraktár árnyékában szerénykedik városunk egyetlen történelmi emléke. Innen a szőlős dombokról, a rengeteg árnyékából és a várcáncba rekedt halas berektől, folyótól csak lassan hódított el a város. A tágas és jólszabott, nyílegyenes utcák, melyeken sok volt a virág, s melyek fölött egy rövidlátással igazgatott, mesterségesen iparnélkülire szűkített kisváros álmos varázsa lengett. Parkok, fasorok, virágágyások és nem a kövekből sugárzó emlékek és a gépek,