Takáts Gyula: Képek és versek útjain - Somogyi Almanach 6. (Kaposvár, 1961)

Ahol gyermek voltam: Somogy

alól kikukkant Bálványos és a tó. Nem az egyszerű természeti szép volt ez innen, hanem ihlető, igazi tanító. A komolykás kék derű innen szökött rám a tó szilvahamvas vízéből, melyen Tihany, mint rózsaszín-lila íiajó libeg. Ott alszik András király — mondogatták —, a hajóként lengő félsziget koporsójában, melyet valóban, mintha a szántódi rév kötött volna partjainkhoz. E helyről a lélek is átveszi a löszből simított széleshullámzású táj derűs lendületét. Az arányos ívek harmóniája formatiszteletre serkent, és ez a természettel ügyesen küzdő gazdálkodás a biztos keretek kutatására indít. A bujkáló történelem, Kőröshegy tömpe román tornya és Ságvár nagy, köves római temetője, mintha az Arno vidékét idézné. Ilyen latinvarázsú hajlatok között idézte Berzsenyi az arany középszert, míg a kék és örökös szép magány jósága össze nem roppantotta. Azóta is a niklai méhes a mérték és a forma művészetének temploma. Ilyen présház volt a világvándorlásból meg-megtért Rippl-Rónai műterme is a kaposi Lonka-hegy hajlatán. Veszprém felé a Sió halványzöld, tavi vize zárta el gyermekéveim széles játszókertjét. Itt cseperedve, képzeletemben egy másik része is épült szülőföldemnek. Alapjait anyám annyira szemléletes elbeszélőkészsége rakta le. Történetek voltak ezek anyai déd- és nagy apámék idejéből. Széles jegenyés utak, vályúkban fürdő piros emberek, fenyők mélyén eltűnő lovak népesítették ezt a tájat. Ez az álombirodalom ott épült Kötcse táján, s később alaposan polgárosult stílussal a mese fonala Igáira vándorolt át, elvesztve régi ragyogását. Benne Kneipp szabályai szerint, harmaton sétáló emberek és Phaedrust fordító mérnökök és prédikátorok éldegéltek. Egy eltűnt életformát láttam képzeletemben és midőn egy havas télen odakocsiztam, szinte megijedtem a valótól. Zúzmara csillogásától fényesen és a hó pudere alatt ugyanazt találtam és éppen úgy, amilyennek képzeltem. A sárga ormos házak helyükön álltak. A községet színező fenyves udvarok ott sötétlettek, csak a régiek pihentek és a temető domboldalából, mint földeshátú csőszházaikból figyeltek a falura, ahol már a fenyőket és hársakat ritkítja a fejsze, és egyik-másik ház kettérepedt, vagy iskola lett, vagy éppen szétmállott már az idővel és az Antal-kisasszonyok földjei már a mesék igazságosztó törvénye szerint is a szorgalmas nép kezén virultak. Ám sok öreg bútort, füzéres cserépkályhát, okos lovak képeit és régi arcképeket, vén hangszereket és könyveket őriznek az öreg falusi házak, ahol a szobákat a nagy konyhákból édes főtt krumpli illata lengi át. Áz út meredek lejtőkön át a városba vitt. Apámat és minket is az iskola kényszerített ide. Apám tanár, mi tanulók lettünk, így hát Kaposvár a munkás világot, a kötöttséget jelentette. Nem csoda hát, ha öcsémet és magamat is csak hivatalos ügyben, könyvvel, irkával hónunk alatt, kizárólag hivatalos időben látott a város. A kötelességteljesítés íze maradt meg bennem első kirándulásomból is, amikor három hídon át aprítva ,,Á haza kis polgárainak" címzett Ódon iskola boltívei közé siettem. Ennek is inkább városban felejtett vén udvarház jellege volt, mint iskolának. Széles udvarán a sok gye-