Volly István: Somogyi „Kalevala”. Vikár Béla Somogyban - Somogyi Almanach 4. (Kaposvár, 1959)

Naponként kétszer reggeliztem: reggel 6 y2, illetve 7 y2 órakor... azóta nagy kávénénike vagyok... ugyanannyiszor vacsoráztam: este 7, illetve 9 órakor... «

A II. osztályos bizonyítványa ismét kitűnő, a III. időszakban megdicsérték és 1872—73. tanév húsvétjára gyalog ment haza Pécsről, körülbelül 50 kilométerre, Belsősomogyba. Vikár úgy emlékezik, hogy útközben az erdőben egy farkas elől a fára kellett felmásznia .... Somogyba még a századfordulón is betévedt egy-egy farkas Szlavónia hegyeiből. A tizenmégy-tizenöt éves gyerek odahaza súlyosan megbetegedett. A bajjal mit sem törődve, túlkorán visszament Pécsre. Ezúttal csak öreg háziasszonya és a kegyesrendi kolostor főorvosának gondos ápolása mentette meg az életét. »Fájdalom azonban nem adhatta vissza kondíciómat, amelyeken addigra mások ültek le helyembe« így maradt tanítványok és kereset nélkül. Egy hónap volt hátra a vizsgákig. Tengődött, éhezett. Háziasszonya adott neki egy-egy zsemlét, tejet. Bajairól szüleinek soha sem írt. Ebben a súlyos helyzetben, a város végén lévő szederfákon ebédelgetett a nyurgatermetű kisdiák, gyomrát egész életére elrontotta. »Megfeküdte biz azt még diákkoromban a temérdek fái szeder, amivel táplálék híján hétszámra éltem Pécs város madarainak rovására« — írta tréfás«búsan. A pécsi madarak annyira megszokták, hogy el sem repültek, amikor a »somogyi fi« felmászott közéjük . . .

Bizonyítványa ismét kitűnőre sikerült, a tanítványokat is visszaszerezte. És most már nyaranta sem ment haza többé. Ünnepekre levelet írt az édesanyjának, édesapjának, — a számára messzi 50 kilométerre... Hogy gyorsabban szálljon s haza találjon — színes lepke-matricát ragaszt a levélpapír tetejére, — és versben írja levelét:

Szeretett Szüleim!

A múlt idők lezajló tengerén Ismét egy év tűnék örökre el,

Amely ígért mindent, mi élvet ád,

De hajh! hiába várta a kebel.

Öröm helyett adott fájdalmakat,

Melyek alatt a szív majd megszakadt.

És volt idő, midőn gyakran a száj Az ég ellen már-már panaszra nyílt,

Nem is csoda: remény id romjain Viselni oly nehéz volt azt a kínt.

S nyugodtan néztenek barátid is,

Midőn mélyen sebzett a kíntövis,

Sokat-sokat tűrtél szegény Atyám,

Midőn reádrohant a sok viszály,

Mint tűr az égrenéző büszke tölgy,

Melyet felbőszült vad vihar zilált.

A bú megölte csendes álmaid,

S egymás után halának vágyaid.

De mért is tépem én a múlt sebét?

18