Somogy megye múltjából 2013 - Levéltári Évkönyv 42. (Kaposvár, 2013)
Szíjártó M. István: Főméltóságok a 18. századi Magyarországon
gyakran a magyar rendi felfogást képviselte a birodalmi szempontokkal szemben. A kancellár mellett időnként egy, a magyar és az erdélyi kancelláriák időleges egyesítése idején két alkancellárt találunk, akkor a második alkancellár volt erdélyi. Mattyasovszky László címzetes (1696-1705) és Acsády Adám veszprémi püspöktől eltekintve, azaz a 18. század világi kancellárjainak körébe csak a régi arisztokrácia tagjai kerülhettek be: két-két Esterházy és Pálffy, valamint a Batthyány, Erdődy, Illésliázy és Nádasdy család egy-egy sarja. A Magyar Királyi Udvari Kamara elnökének jelentősége szintén minden kétségen felül áll. A kamaraelnök örökölte meg a tárnokmester (és a kincstartó) középkori gazdasági-pénzügyi funkcióit. Gróf Erdődy Kristóf, Sándor és György állt a Kamara élén 1684 és 1748 között néhány éves megszakítással. A század legnagyobb karrierjét befutó Grassalkovich Antal is betöltötte ezt a funkciót (1748-1771), majd őt ismét egy Erdődy követte. A század végét azonban egyértelműen az új emberek beáramlása jellemzi a Kamara vezetője tisztségének betöltése tekintetében: részben frissen a főnemességbe emelt hivatalnokok (gróf Niczky Kristóf, gróf Balassa Ferenc, gróf Jankovich Antal, gróf Zichy Károly), részben köznemesek (Ürményi József, Széchen Sándor) kerültek kinevezésre kamaraelnökként, illetve kincstartóként. Indokoltnak tűnik végül a személynököt (personalis praesentiae regiae in iudiciis locnmtenens) is a rendi főméltóságok közé sorolni. O elnökölt a diéta alsótábláján, ő volt a Királyi Tábla elnöke, továbbá a szabad királyi városok egy csoportjának a főbírája. Ezt a méltóságot - értelemszerűen - képzett jogásznak kellett betöltenie, de diétái szerepe miatt - az alsótábla relatív súlyának növekedésével - egyre nagyobb politikai jelentősége is volt. Az alsótábla elnöke ugyanis kulcspozíciót töltött be abban a tekintetben, hogy a rendi törekvéseket megpróbálta befolyásolni, kanalizálni, az uralkodó céljaihoz közelíteni. Koronaügyészből személynökké előlépni tipikus volt: a század egészét tekintve a 17 koronaügyészből öt lett személynök, egy közvetlenül, négy más hivatal betöltésén át, főleg a kancelláriáról. Ez azt tükrözte, hogy a korona iránti teljes lojalitás a legfontosabb szempontok egyike volt a személynök kinevezésekor. Szolgálatát pedig általában előléptetéssel honorálták, esetleg főnemesi ranggal. A régi szokást, mely szerint köznemesnek kell betölteniük a personalis tisztségét, a 17. század közepe óta nem mindig tartották be. A 18. század személynökei közül hivatalba lépésekor Horváth- Simonchich János (1708-1723) és Koller Ferenc (1762-1765) már báró volt. További ketten a hivatal betöltése közben emelkedtek az arisztokráciába: Grassalkovich Antal (1731-1748) és Fekete György (1748-1762) s még egy elbocsátásakor: Száraz György (1724-1731). 1765-től már törvény kötelezte az uralkodót, hogy csak köznemest nevezhet ki személynöknek, de a hivatal későbbi betöltői is számíthattak arra, hogy karrierjük felfelé fog ívelni. Grassalkovich kamaraelnök lett, Fekete alkancellár (később országbíró), Végh Péter - jóllehet hivatali idejében nem volt diéta, hogy kitüntethesse magát - tárnokmester, az időlegesen kegyvesztett Koller Ferenc pár évvel később grófi rangra emelkedett, majd főpohámokmester lett, Ürményi József (1789-1795) pedig végül főispáni kinevezést kapott. A személynöld méltóság tehát a köznemesek számára a karrier közbülső állomása lehetett, a felfelé irányuló mobilitás fontos előmozdítójának szerepét töltötte be. Afőrnéltóságok hivataltörténetének és társadalomtörténetének forrósai és irodalma A tanulmány összegző jellege miatt lezárásként nem a következtetések összegzésére kerítünk sort - hiszen vagy csak általában tudnánk kiemelni a rendi főméltóságoknak a 18. századi politikában és közéletben játszott kiemelkedő szerepét, vagy pedig meg kellene ismételnünk a fentebb elmondottakat -, hanem, ehelyett, a kérdésben folytatandó további kutatások elősegítése érdekében megadjuk a rendelkezésére álló legfontosabb forrásokat, illetve megjelöljük a kérdés szakirodaimának legfontosabb tételeit. A nádor és az országbíró levéltárát a Magyar Országos Levéltár N szekciója, a Regnicolaris levéltár tartalmazza, a 18. századi nádorok iratait az N8-N33 szám alatt, a 18. századi országbírókét a jóval kisebb N34 fondban. Ezen iratok kutatása a repertórium alapján lehetséges: Botdó Béla - Veres Miklós: Regnicolaris levéltár. Repertórium. Kézirat. Bp., 1968. A nádor feladatköréről a 17-18. század fordulóján kimerítő áttekintést ad Iványi Emma kitűnő monográfiája: Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége (1681-1713). Bp., 1991. A 18. századvégéről a két Habsburg főherceg 11
