Somogy megye múltjából - Levéltári Évkönyv 38. (Kaposvár, 2007)

Gerhard Seewann: In memoriam Szita László (1933-2005)

IN MEMÓRIÁM SZITA LÁSZLÓ (1933-2005) Amikor az 1970-es évek elején Szita Lászlót megismertem (és megtanultam tisztelni), Pécs külső megjelenésében egy vonzó vidéki város volt, falai között kiemelkedő történészek működtek, akik dr. Szita László, a Baranya Megyei Levéltár igazgatója körül csoportosultak. Melegszívű, karizmatikus vezetőszemélyiség volt, aki számtalan fiatalt és időst tudott történeti kutatásra ösztönözni, senkitől sem tagadva meg a tanácsot és a támogatást. Nekem sem, a „Nyugatról" érkezett idegennek, akinek a kormány ugyan megadta a kutatási ösztöndíjat, de akinek levéltári látogatásait az adott levéltár-igazgatókhoz intézett hivatalos megkeresés előzte meg, amiről én csak később szereztem tudomást. Arra szólították fel őket, hogy fogadjanak udvariasan, de kutatásaimat dokumentumokkal ne támogassák. Az akkori Magyarországon csak két levéltár volt, ahol a fentről érkező utasítást figyelmen kívül hagyták: a Kálvin téri Református Egyházi Levéltár, Budapesten és a Baranya Megyei Levéltár. Mindenféle ajánlás és pártpolitikai elvárások ellenére engem Szita László és pécsi történészi köre nemcsak szívesen fogadott, hanem bőven elláttak dokumentumokkal is. De ami nekem még fontosabb volt: amikor Pécsett tartózkodtam, mindig segítő impulzusokat és tanácsokat kaptam. Szita László és köre bevezetett engem a magyar historiográfia szakmai diskurzusaiba, ez által megadva kutatásaim alapjait. A hosszú éveken át vele folytatott beszélgetések és közös munka rengeteg segítséget és nag)' baráti élményt adott számomra. Szita László Pécsett született 1933. március 26-án. Elemi iskolába szülővárosában, majd Bonyhádon járt, ahol később a gimnáziumot is végezte. A sztálinizmus időszakában egyértelműen kizártnak tűnt, hogy olyan cipész fiaként, aki a pécsi uralkodó osztály számára készített jó minőségű cipőket, egyetemen tanulhasson. Egyik tanára azt a jó tanácsot adta neki, hogy-javítva esélyeit - jelentkezzen munkásnak. Az érettségi után ezért a nagymányoki bányában, később pedig a kormány nagy építkezésén, Sztálinvárosban - a mai Dunaújvárosban - dolgozott. Ez a munka nyitotta meg előtte az utat a budapesti ELTE-re. Tanulmányait 1955-ben történészi és levéltárosi diplomával zárta. Szakmai életútjának első állomása a Baranya Megyei Levéltár segédlevéltárosi állása volt Pécsett 1956-ban, majd 1958-ban tanításra váltott, és két általános iskolában is oktatott. 1963-ban lett a Pedagógiai Főiskola Történelem tanszékének adjunktusa. 1967-ben, mint tudományos munkatárs került az MTA Dunántúli Tudományos Intézetébe. 1971-ben kapta meg a Baranya Megyei Levéltár igazgatói posztját, amit 1993-ig töltött be. 1995-ben innen ment nyugdíjba főlevéltárosként. Szita 1967-ben doktorált az ELTE-n, 1985-ben szerezte meg az MTA történettudományok kandidátusa és 1996-ban a történettudományok doktora címet. 1955-től boldog házasságban élt odaadó feleségével, Erzsébettel, aki pécsi gimnáziumokban tanított történelmet, s nyugdíjba vonulásáig Baranya megyei tanfelügyelőként dolgozott. Két gyermekük született: 1956-ban Gabriella lányuk és 1960-ban László fiúk. Ezek a külsőleg tapasztalható állomásai egy életnek, ami természetesen ettől sokkal komplexebb, amit most csak jelzésértékűen tudunk ábrázolni. A modernkori történelemmel foglalkozók tudják, hogy a szocialista országok vizsgálatakor sok szó esik a rendszerről, hatalmi mechanizmusokról, ideológiáról stb. Aki ilyen kormányzat működését ténylegesen megtapasztalta, azt is tudja, milyen csodálatos/varázslatos volt olyan emberekkel találkozni, akik a kormányzattal szemben kritikus gondolkodásukkal és cselekedeteik jelentős részével folyamatos provokációt jelentettek a rezsim számára. Szita László azon emberekhez tartozott, akik hétköznapi munkájukban az igazságkeresést - a történelmi igazságot is beleértve - soha nem adták fel, mindig annak elkötelezett hívei maradtak. Akadályok, zaklatások, üldöztetések, életveszélyes megfélemlítések, szinte már elviselhetetlen helyzetek, ebből kialakuló létbizonytalanságok volt az ára annak, hogy meggyőződéses szociáldemokrataként és humanistaként mindent megkérdőjelezett, amit a párt, a hatalom kötelező „igazság"-ként diktált és ráerőszakolt a társadalomra. Mennyi erő kellett ahhoz, hogy ennek a hatalmas nyomásnak ellenálljon, hogy látszólag bizonytalan személyiségével, emberségével ellensúlyozza ezt munkatársai, kollégái javára, és ezzel párhuzamosan szakmai feladatokat lásson el, embereket irányítson, jelentős kutatásokat végezzen, és komoly tudományos eredményeket produkáljon? Szita László sokáig fel tudta