Somogy megye múltjából - Levéltári Évkönyv 38. (Kaposvár, 2007)

Gerhard Seewann: In memoriam Szita László (1933-2005)

mutatni ezt az erőt, ami csak akkor hagyta el, amikor a változó időben egy új demokratikus korszak ígéreteivel a régi rendszer nyomása és megfélemlítő intézkedései megszűntek. Személyes tragédiája, hogy ekkor küldték el - meglehetős gyorsasággal - levéltárból nyugdíjba. Ez a momentum nemcsak személyes sorsában, hanem az intézmény életében is törést jelentett. Megmaradt viszont a gazdag örökség, amit Szita László saját kutatói munkásságában és a munkatársainak általa elindított, szerkesztett és kiadott munkáiban hagyott ránk. Publikációinak listája hosszú, összesen 209 címet tartalmaz, amit Dobos Zsuzsa, Rozs András és Vonyó József publikált 2003-ban Szita 70. születésnapjára összeállított ünnepi kötetben (Népek együttélése Dél-Pannóniában. Tanulmányok. Szerk. Lengvári István, Vonyó József, Pannónia Könyvek, Pécs, 2003. 648-662.). Különösen ki kell emelni az 1971-1989 között megjelent „Baranyai Helytörténetírás" című levéltári évkönyvet, mely két kötettel egészült ki 1991-ben és 1995-ben „Baranyai Történetírás" címmel. Ez a két, Szita László által kiadott, periodika kiváló publikációs lehetőség volt a körülötte működő történészeknek. Vargha Dezső adatai szerint 245 tanulmány és forrásközlés jelent meg összesen 130 szerző tollából több mint 10 000 oldalon. Aki Délkelet-Dunántúl regionális, hely- és településtörténetével, vagy a nemzetiségek történetével foglalkozik, nyereséggel forgathatja e köteteket, amelyek a magyar történetírásnak maradandó értékű teljesítményei közé tartoznak. Ez még inkább érvényes Szita László saját kutatásaira. Tematikáját és időbeli tagolódását tekintve három csoportra sorolhatjuk. Az 1960-as években inkább gazdaságtörténet, majd a nemzetiségek története, 1986-tól pedig az 1683-1699 közötti hosszú török háborúk története, mely Magyarország végleges felszabadulását hozta. Egy negyedik témakört a hatalom kényszerített rá: a magyar történetírás kötelező témája volt a munkásmozgalom története. E mögött az állampárt azon elvárása húzódott meg, hogy az uralmának hiányzó legitimációját a munkásmozgalom történetéből vezethessék le, hogy történeti érveléssel, a 19. században induló fejlődés eredményének, s ez által a magyar nemzeti fejlődés szerves részének, eredményének, mi több, legmagasabb szintjének tüntethessék fel a szocialista rendszert. Aki Szita László ilyen témájú munkáit, különösen az általa kiadott kétkötetes ,A baranyai-pécsi munkásmozgalom története 1867-1944" (Pécs, 1985) című műben közreadott tanulmányait olvassa, hamar észreveszi, hogy Szita minden lehetséges történészi eszközzel elhárította az ilyen elvárásokat. Mindent megtett annak érdekében, hogy megmutassa, milyen kevés köze volt a munkásmozgalom történetének 1944-ig az 1948-tól 40 évig regnáló kormányzathoz. Bemutatta azt a szakadékot, mely az 1944 előtti munkásmozgalmat elválasztotta a rá hivatkozó későbbi rezsimtől. Az 1948/49 utáni „munkásvezetés" ugyanis mindent elkövetett annak érdekében, hogy a munkásmozgalom demokratikus-pluralisztikus egyesületi kultúráját - a figyelemreméltó, szolidaritáson nyugvó társadalmi és kulturális vívmányokkal együtt - egyszer s mindenkorra, teljesen megsemmisítse. Nem kevésbé kényes kutatási téma volt a nemzetiségek története egy olyan politikai környezetben, amely minden bizonyítékot fel kívánt vonultatni annak igazolására, hogy egyedül a szocialista társadalom képes minden kisebbséggel és nemzetiséggel kapcsolatos problémákat példaszerűen megoldani. Első hosszabb tanulmányától [„Baranya népe a Rákóczi-szabadságharc idején" (Pécs, 1974)] a két utolsóig ebben a témakörben [„Somogy megyei nemzetiségek településtörténete a XVIII-XIX. században" (Kaposvár 1993) és ,A lutheránus németség bevándorlása és településtörténete Tolna megyében a XVIII. században" (Szekszárd 1996)] Szita mindig arra törekedett, hog}' az egyes etnikai csoportok történetét csoportokon túlmutatva nagyobb történelmi összefüggésekbe helyezze, ezáltal hangsúlyozva az együttélést és az ebből létrejövő értékeket és tradíciókat. Elegendő itt csak arra utalni, hogy ezekkel a Szita által vázolt összetett történelmi dimenziókkal a magyar nemzetiségpolitika felszínes „politfolklórja" 1989 előtt semmi közösét nem tudott felmutatni. Harmadik kutatási témaköre, a török harcok kutatása messze túlmutat a nemzeti történelem horizontján, és 1986-2002 között publikált 34 munkában (ebből négy könvv) számos európai levéltárból származó, ez idáig ismeretlen forrásokat adott közre. Szita László e publikációkkal, melyeket a nekrológ írójával szoros együttműködésben készített, a magyar történelem 1686 és 1699 közötti szakaszával és annak későbbi következményeivel kapcsolatban jó néhány kulcsfontosságú részkérdést átértékelt. Az új források alapján és többek között Szakály Ferenc, Kosáry Domokos és Varga J. János kutatásaival összhangban, számos új megállapítás született a magyar történelem nemzetközi, európai összefüggéseiről, melyek megkérdőjelezik a 17. század végi fordulóponttal kapcsolatban