Somogy megye múltjából - Levéltári Évkönyv 38. (Kaposvár, 2007)
Nübl János: Somogy vármegye helyzete az első világháború előtt, a statisztikák tükrében
kötő és zsinórgyár is. Elsősorban a hadsereg díszzsinór szükségletét biztosító paszománygyár legfőbb különlegessége munkaszervezete volt: 90 üzemi munkása mellett, 220 bedolgozó háziiparost is foglalkoztatott. A gyár rövid idő alatt több tulajdonos kezén is megfordult, míg végül 1913-ban az osztrák MEZ cég birtokába került. A vármegye nyomdaipara keresőinek létszámához viszonyítva mindenképpen jelentősnek mondható. Igen figyelemreméltó, hogy az ágazat nem egy településre összpontosult. Az országos összefoglaló gyáripari statisztika szerint 1911-ben hét somogyi településen (Kaposváron, Tabon, Marcaliban, Csurgón, Nagyatádon, Szigetváron és Barcson) működött legalább egy könyvnyomda. Ez idő szerint egyébként, egyedül a vármegyeszékhelyen hét nyomda dolgozott. A legnépesebb ágazatok felsorolásából hiányzik a modern ipar egyik igen fontos pillére, a vegyipar, amely Somogyban nagyon kevés keresőnek biztosított munkát. Ennek ellenére három számottevő vegyipari üzemről is van tudomásunk a századelőn. A somogyi vegyipar legjelentősebb vállalkozása a lábodi keményítőgyár volt, amelynek működéséről azonban meglehetősen keveset tudunk. A vármegyeszékhelyen termelő másik két gyárról - Haidekker Pál szappangyáráról és Rózsa János műfestő és vegytisztító üzeméről - jóval több információval rendelkezünk. A Haidekker gyár szappanfőző műhelyből fejlődött komoly üzemmé, melynek „Holló" nevű szappana még Szlavóniában is keresett és elismert márkának számított. Rózsa János 12 esztendei külföldi „tanulmányút" után, 1902-ben alapította meg melyem-festéssel, gőzműfestessel, fonálfestéssel, tolltisztítással és vegyi ruhatisztítással" foglalkozó cégét. A kis vegyi üzem fokozatos fejlesztéseken átesve, 1919-re a város egyik legmeghatározóbb gyárává növekedett. A statisztikák az ipari szerkezet olyan peremterületeiről is adatokat szolgáltatnak, mint a házi- és népipar, 129 valamint a vándoripar, J 30 melyek a paraszti népességet látták el mindennapi használati tárgyakkal, illetve azok javítását végezték. 1910-ben az ipari keresők 3,2%-a (640 kereső) házi- és népiparos, 0,8%-a (154 kereső) vándoriparos volt. Habár a törvényhatóság továbbra is a kisipar hazája maradt, Somogy vármegye iparának gyári jellegű fejlődése a huszadik század elején komoly eredményeket produkált. Egy sor új gyár született, létrehozásukban a magyar és a külföldi tőke egyaránt szerepet vállalt. Az iparosítást a vármegye nagybirtokosai is szorgalmazták, sőt mezőgazdasági termeivényeiknek piacot biztosítandó, befolyásukat latba vetve elő is segítették. A törvényhatóság ipari központjának szerepét betöltő Kaposvár, valamint Nagyatád, Barcs, Szigetvár, Marcali, Csurgó és Tab mellett, a balatoni „üdülőövezet" tekinthető ipari gócpontnak. A középosztályra alapozott, tudatosan, állami segítséggel fellendített idegenforgalom, a magyar tenger somogyi üdülőtelepein folyó infrastrukturális beruházások, szakadatlan magán és közcélú építkezések jelentősen erősítették az építőipar, az építőanyag-gyártás és a vendéglátóipar ágazati pozícióját. 131 Kereskedelem 1910-ben a somogyi kereső népesség 2,2%-a (3463 kereső) élt valamiféle kereskedelmi tevékenységből. Az áruforgalmi keresők 51,6%-a (1787 fő) vállalkozó, 6,4%-a (221 fő) tisztviselő, 42%-a (1455 fő) alkalmazott vagy munkás volt. A potenciális munkaadók, vagyis a vállalkozók és az alkalmazottak, illetve munkások főcsoporton belüli arányából levonhatjuk azt a következtetést, mely szerint, Somogy vármegye kereskedelme és lakosságának ellátása a 20. század elején egyszemélyes vállalkozásokra, jobbára segéd nélkül, vagy egy segéddel működő kiskereskedésekre épült. A kereskedelmi ágak közül 129 Háziiparosnak számított az a személy, aki saját házában, családja körében, esetleg segítségükkel, eladás céljából állított elő például lenvásznat, varrottast, szőnyeget, csipkét, szerszámnyelet, faedényt, facipőt, szalma-, nád- és gyékényfonatot, kosarat, seprűt. Népiparosnak számított az a személy, aki saját házában, családja körében, esetleg segítségükkel, saját szükségletére állított elő például lenvásznat, varrottast, szőnyeget, csipkét, szerszámnyelet, faedényt, facipőt, szalma-, nád- és gyékényfonatot, kosarat, seprűt. 130 Vándoriparos volt például a drótostót, az ablakostót, a vándorköszörűs, a házaló fényképész, a téglavető, a cigánykovács és a kefekötő. 131 A 20. század elejének somogyi iparáról lásd! T. Mérey, 1973. 53 - 71. p. T. Mérey Klára - Kaposi Zoltán: Kaposvár ipartörténete. Kaposvár, 2001. Kaposvár MJV Önkorm. 82 - 104. p.
