Somogy megye múltjából - Levéltári Évkönyv 38. (Kaposvár, 2007)

Gárdonyi Máté: Piarista kegyuraság Somogyban

megrendülés nélkül átvészelte a jobbágyfelszabadítás nehézségeit, és régi típusú nagybirtokból korszerű mezőgazdasági nagyüzemmé vált. A rend 26 400 holdon gazdálkodott (ebből 11 000 hold volt szántó), ezzel az egyházi nagybirtokosok sorában a kilencedik helyen állt az országban a birtoknagyságot tekintve. Átlagosan a tiszta jövedelem több mint fele (bizonyos években 70%-a) szolgálta az iskolák működtetését,

12 vagyis a rend az alapítólevélben foglalt követelménynek az államosításig eleget tett. Az egyes rendházakhoz is tartoztak ugyan kisebb földterületek, de a piarista birtokállomány 93,35%-a a mernyei uradalomban feküdt.

13 Kegyúri kötelezettségek A kegyuraság (patronatus) olyan kötelezettségekkel együtt járó jogok és kiváltságok összessége volt, amelyek egy templom, kápolna vagy javadalom alapítóit és annak jogutódait a régi egyházjog szerint privilégiumként megillették. A patronatus különböző fajtái közül a piarista rendé egyfelől egyházi (egyházi vagyon címén fennálló), másfelől dologi (birtokhoz kapcsolódó) kegyuraság volt. A kegyúri jogok közül a legfontosabbnak a plébános bemutatási joga minősült (ius praesentandi), emellett bizonyos tiszteleti előjogok illették meg a kegyurat (kegyúri pad, karzat a templomban, temetkezés a templomban, elsőség a körmeneteken), és felügyelhetett a javadalmi vagyonra. A kötelezettségek közül a templom, és Magyarországon a plébániaépület fenntartása és javítása volt a legfontosabb, valamint a plébános és kántortanító jövedelmének kiegészítése, amennyiben a kegyuraság adományozás (donatio) címén keletkezett (a piarista kegyuraság ilyen volt).

14 A plébános jövedelmét egyébként az állami szervek által is hivatalosnak tekintett egyházlátogatás (visitatio canonica) jegyzőkönyve határozta meg, a somogyi plébániák esetében az utolsó vizitációra 1815-ben került sor Kurbély György püspök rendelkezése alapján.'

5 A plébános jövedelme alapvetően négy forrásból eredt: a javadalmi földből (fundus); a liturgikus funkciók díjazásából (stóla) és meghatározott termények adományozásából (koleda); a hívek szolgáltatásaiból (párbér, lélekgabona); a filiák hozzájárulásából. Ezt egészítette ki szegény plébánosok esetében a Vallásalapból a tisztes megélhetést biztosító kongrua, illetve a kegyúr „segedelme" (subsidium). A Vallásalapot cassa parochorum néven III. Károly hozta létre 1733-ban, és az egyházi nagyjavadalmasoknak minden évben birtokaik arányában kellett hozzájárulniuk. A fentiekből is következik, hogy a kegyuraság Magyarországon egészen a II. világháború végéig rendkívül nagy szerepet játszott az „egyház-finanszírozásban" - ahogy ma mondjuk -, olyannyira, hog)' nálunk szentszéki engedéllyel még akkor is keletkeztek új kegyúri plébániák, amikor az egyetemes egyházjog (1917-es Kódex) ezt már kifejezetten tiltotta.

16 A piarista rend az uradalom átvételekor négy kegyúri plébániát örökölt Somogyban: Mernyét, Göllét, Attalát és Taszárt, mindegyiket a XVIII. század első felében alapították (vagy középkori előzmények után alapították újra) a custodiatus javadalmasai.

17 A kegyúri plébániáknak az átvétel idején fennálló viszonyairól hű képet ad az 1804. évi kamarai összeírás (Cameralis consriptio).

18 A plébános jövedelme Göllében volt a legalacsonyabb (334 forint) ezt követte Mernye (370), majd Taszár (426), míg Attalán lényegesen magasabb összeget, 756 forintot tett ki. Mernye rendelkezett a legtöbb filiával (az átvételkor 10), de a másik három plébános is 3-5 falut látott még el. A filiák száma egyes falvak önállósításával, illetve a puszták benépesítésével ugyan változott az idők folyamán, de nagyobb részük sem az átvételkor, sem később nem tartozott a rendi birtokállományhoz. A „piarista" falvak és puszták közül a mernyei plébános látta el Szentmiklóspusztát, a göllei Szenti12 Tóth, 1978. 143-147. p. 13 Dóka Klára: Egyházi birtokok Magyarországon a 18-19. században. Bp., 1997. 95-96. p. 14 Bánk József: Kánoni jog. 2. Bp., 1960-1963. 1. k. 620-630. p. 15 A Kurbélv-féle vizitációról lásd! Hermann Egyed: Kurbély György veszprémi püspök (1755-1821). Veszprém, 1947. (A Veszprémi Egyházmegye Múltjából 11.) 16 Erdő Péter: A magyarországi kegyuraság. In: Magyar Katolikus Almanach II. A magyar katolikus egyház élete 1945-1985. Szerk. Turányi László. Bp., 1988. 697-718. p. 17 A plébániák rövid története és a templomok leírása: A veszprémi egyházmegye papságának névtára 1975. Veszprém, 1975. 230, 241-242, 243, 245-246. p. 18 MPBKL Custodiatus V 404. 6. - magyarul ismerteti: Szentiványi: 37-65. p.