Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 31. (Kaposvár, 2000)
Szabó Bálint: Somogy megye felsőbb párfórumainak szerepe a szovjet-jugoszláv viszályban 1948 és 1951 között
molni. A kudarcok elkendőzésére pedig alkalmasabbnak vélték az általánosságok ismételgetését, mint a nyílt hazugságot. Egy háborúban ugyanis állandóan „újabb csapások" mérésére kerül sor. A már bevált formulákból baj nem származhatott. Az előbbiekben megállapítottak érvényesek a Tito-ügy kezelésére is. A megyei pártbizottság számára Jugoszlávia problémájának tárgyalása - bizonyos szempontból - a koreai kérdésnél is nehezebb feladat volt. A nemzetközi imperializmus „hagyományos" törekvéseinek jellemzése egy közepes képességű kádernek sem okozhatott gondot. Jugoszlávia esetében azonban a forradalmi munkásmozgalmon belüli szakadárság kínos kérdései bonyolították a képet. A központi határozatoktól való fogalmazásbeli eltérések könnyen ideológiai elhajlás gyanúját kelthették volna. Somogy frontmegye volta sem könnyített a beszámolók fogalmazóinak helyzetén. A párton belüli tisztogatások, a gyakori kádercserék csak fokozhatták óvatosságukat. A Jugoszlávia helyzetéről mondottak egyébként belső ellentmondást rejtenek magukban. A fegyverszállítmányok nyilván arra utalnak, hogy az amerikaiak a „béketábor" ellenében akarják Titót felhasználni. Ebben az esetben nem állhat érdekükben, hogy a csatlós ország teljesen tönkremenjen. Ebből következően nem zsákmányolhatják ki a végsőkig Jugoszláviát. A tények is ellent mondanak ennek. A kínálkozó előnyöket felismerve a nyugati kormányok Jugoszlávia támogatása mellett döntöttek, és erőfeszítéseket tettek azért, hogy Tito hatalmon maradjon. A szovjet-jugoszláv viszály ugyanis már önmagában is komoly nyereséget jelentett a nyugati hatalmak számára, mert semlegesítette a 33 hadosztálynyi jugoszláv hadsereget. 1949-ben Tito lezáratta a jugoszláv-görög határt, ami lényegében véget vetett a polgárháborúnak. Jóval könnyebbé vált Olaszország védelme is, mivel Jugoszláviát a semleges országok közé lehetett már sorolni. Áttételesen mégis az Egyesült Államok volt a fő nyertes, ennek megfelelően a legjelentősebb pénzügyi támogatás is tőle származott. 1949 szeptemberében az amerikai kormány 20 millió dolláros kölcsönt folyósított Jugoszláviának. Ezt hamarosan további segítség követte. 1950-ben az amerikai Kongresszus „Jugoszlávia sürgős megsegítése" címen törvényt fogadott el, mely 50 millió dolláros segélyt irányzott elő. 1949 közepétől 1955-ig Jugoszlávia a legkülönbözőbb forrásokból összesen 598.5 millió dollár gazdasági és 588.5 millió dollár katonai segélyt kapott. Ily módon Tito mintegy 1,2 milliárd dollár támogatásban részesült, amiből csak 55 milliót kellett visszafizetnie. 121 Érdemes a januári pártkonferencia és a decemberi pártértekezlet közti hangsúlyeltolódásokat is figyelembe venni. Noha két különböző fórumról van szó, a dokumentumok részbeni átfedései lehetővé teszik az összehasonlítást. Figyelmet érdemel például a megye sajátos helyzetének hangsúlyosabbá válása. A decemberi beszámoló egyértelműen leszögezi, hogy „országunk, megyénk határos Jugoszláviával." 122 Ez a kitétel a januári dokumentumban nem szerepelt. A megyei pártbizottság decemberben már nyíltabban kifejezésre juttatta a megye helyzetének következményeit: ,JVekünk különösen fokoznunk kell éberségünket, növelnünk kell békeharcunk erejét." 123 Janu121 Jelavich: 287-288. p. 122 SML. XXVII. 550. f. VI. őe. 211-212. p. 123 Uo. 211. p.
