Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 30. (Kaposvár, 1999)

Szíjártó M. István: Követi napidíj és a vármegyei önállóság a XVIII. században

Mária Terézia mindazonáltal nem hívott össze diétát uralkodása utolsó másfél évtizedében, és ezzel időt adott a hivataloknak arra, hogy régi elszámolásokkal foglalkozzanak. Május 8-i közgyűlésében Somogy vármegye csak arról határozott, hogy a kérésnek eleget fog tenni. A Helytartótanács augusztus 18-án kelt sürgető leiratának kellett megérkeznie, hogy szeptember 1-i közgyűléséből valóban megküldje a kért adatokat Pozsonyba. Közel egy teljes évbe telt, mire az uralkodó a Helytartótanács 1770. augusztus 7-i leiratával „szigorúan és utoljára" megparancsolta a vármegyének, hogy az 1764/65. évi diétára küldött követei haladék nélkül fizessék vissza az illetéktelenül felvett 580, azaz fejenként napi 1 forintot. Bár Somogy megye szeptember 4-i közgyűlése kitartott amellett, hogy volt országgyűlési követei fáradozásaikért csak elismerést érdemelnének, határozatot hozott, hogy Tallián Gábor alispán közölje az érintettekkel a királynő döntését.

3 Két hónap múlva viszont a vármegye közgyűlése felírt a Helytartótanácsnak, hogy érdemeikre és a megye szolgálataira való tekintettel Mária Terézia engedje el a volt országgyűlési követeknek ennek az 580 forintnak a visszafizetését: annál is inkább, mert Tallián János alispán már lemondott, Csepreghy Mihály volt főjegyző pedig más megyébe is költözött. 1770 december 17-én kelt leiratában a Helytartótanács „hamarosan foganatosítandó szigorú rendszabályokkal" fenyegetőzve utasította a vármegyét, hogy volt országgyűlési követei fizessék vissza a nekik járó napidíjon felül felvett összeget. Mindezek után végül egyikük, Tallián János visszafizette részét, vagyis 290 forintot. A másikról, Csepreghy Mihályról Somogy megye 1771 februárjában még mindig azt jelentette, hogy nem fizetett, noha az alispán már többször is megkereste, s a vármegye tiszti ügyésze a házipénztár részéről meg is intette. A Helytartótanács február 18-án kelt leirata arra utasította a vármegyét, hogy Csepreghyt is szorítsa rá a fizetésre, és ennek eredményéről legyen értesítéssel. Ennek a jelentésnek a megírására azonban sohasem került sor: e jelentéktelen ügy itt jutott holtpontra.

4 A központi kormányszéknek közel hat évébe telt, hogy ezt a félsikert elérje. Ebből az epizódból Somogy vármegye, illetve az azt vezető bene possessionatus köznemesi elitnek a központi kormányzattól való jelentős függetlensége tűnik ki egy olyan időszakban, amelyet egyébiránt a központi hatalom jelentős mérvű kitérjeszkedése jellemez. Az 1715. évi 47. törvénycikk anélkül állapította meg a diétái követek jogát a napidíjra, hogy ennek összegéről rendelkezett volna. Noha Somogy vármegye nem vonta nyíltan kétségbe a Helytartótanács jogát ennek meghatározására, szembeszegült utasítása érdemi részével, mert a vármegyei elit mintegy félévi alispáni fizetéssel egyenértékű „prémiumban" kívánta részesíteni a soraiba tartozó két követet.

5 A Helytartótanáccsal való konfliktusból úgy tűnik, hogy ezen elit szilárd hatalmi bázisa volt a vármegye. A bene possessionati és a vármegye jelentős függetlenségét tükrözi azonban nemcsak ez az eset, hanem az országgyűlési napidíjak egész XVIII. századi története. „Mivel pedig a vármegyei követek úti- és más költségek fejében tetszés szerint zsarolják a vármegyéket, vagy egy összegben kívánván fizetésöket az egész országgyűlés idejére, vagy minden napra bizonyos megszabott díjat, - nehogy eme