Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 29. (Kaposvár, 1998)

Csóti Csaba: A dél-somogyi területek szerb megszállása

bér 25-ei újvidéki népgyűlés döntése értelmében a Bánátot, a Bácskát és Baranyát kívánták a születőben lévő jugoszláv államhoz csatolni. Minden olyan területre ami a „szerb” Baranya részét képezte, érvényesnek tekintették a néphatározatot. A délsomogyi területek jelentősége azonban a fentieket figyelembevéve is csupán annyi volt, hogy a mecseki szénmedence védhetőségét növelték. 1919. január 27. után, amikor az új baranyai szerb főispán, Pandurovic László elfoglalta hivatalát, életbe lépett az új közigazgatási beosztás is.45 A Barcsi és Szigetvári járás megszállt területei természetesen részét képezték a „szerb” Baranyának. Stenge Ferencet, Baranya vármegye magyar alispánját és dr. Kerese György kormánybiztost néhány napon belül „áttették” a demarkációs vonalon, csakúgy mint Pécs város polgármesterét.46 A vármegyét ily módon „lefejezhették”, a hivatalnoki kart és a helyi, községi vezetőket azonban, megfelelő szakértelemmel és helyismerettel rendelkező tisztviselők hiányában, nem nélkülözhették a szerbek sem.47 Már 1919 elején történtek kísérletek arra, hogy „hűségeskü” elfogadására bírják a közigazgatási tisztviselőket.48 Ezek a kísérletek ekkor még kudarcba fulladtak. A járások élére ugyan sikerült megbízható főszolgabírókat találni, a községi elöljáróságok lecserélésére azonban sem erő, sem szakembergárda nem állt a megszállók rendelkezésére. Azt, hogy az új közigazgatási vezetés mit jelentett az ott élők számára, gyakran a kinevezett hivatalnok személye határozta meg. Baranya vármegye Szentlőrinci járásában a közigazgatási tisztviselőknek jó kapcsolata alakult ki Léh Ferenc szerb főszolgabíróval, köszönhetően a járási vezető korrekt magatartásának.49 Kedvezően nyilatkoztak a Szigetvári járásban élők Dombai, ottani főszolgabíróról is.50 Mivel azonban a pozitív kapcsolatok személyhez kötöttek voltak, ráadásul Pécs városa esetében a megszállók semmilyen engedékenységet sem mutattak, várható volt a felgyülemlett feszültségek robbanása.

Ezt a robbanást az 1919. február 21-én kezdődött általános sztrájk jelentette, amelynek eredményeként megegyezés jött létre a megszállók és a helyi közigazgatás tisztviselői, valamint az ipari munkások képviselői között.51 Bármennyire is Baranya nevében léptek fel a sztrájkolok, mindez elsősorban Pécs ügye volt. Olyannyira, hogy az általános sztrájk kezdete után „néhány nap múlva [az] már csak Pécs vidékére korlátozódott".52 A sztrájkolok és a megszállók közötti, március 20- án kötött megállapodás azonban soha nem lépett életbe. Budapesten másnap kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a szerb parancsnokság pedig, arra hivatkozva, hogy a törvényes magyar kormányt puccsal megdöntötték és bolsevista veszély fenyeget, elzárkózott az engedményektől.

A megszállók nagyon jól megértették az új helyzetet. Nyilvánvaló volt, hogy a „régi” közigazgatási tisztviselők lába alól kicsúszott a talaj. Eddig támaszkodhattak arra, hogy ők a hivatalos Magyarországot ismerik el felsőbb hatóságként, a proletárdiktatúra kikiáltásával azonban a „hivatalos” Magyarországgal közösséget vállalni nem tudtak, és ami döntőbb, nem is akartak. Tovább nehezítette a községi és járási hivatalnokok helyzetét, hogy a Pécsen zajló politikai küzdelmek a legritkábban vették figyelembe a baranyai „vidéknek” Pécstől esetleg eltérő érdekeit. Ebből adódhatott az a furcsa helyzet, hogy míg a vármegye tisztikara a városi tiszt127