Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 29. (Kaposvár, 1998)

Csóti Csaba: A dél-somogyi területek szerb megszállása

meit kisebbíteni akarnánk, hazafias döntése meghozatalában valószínűleg segítette őt a honvédelmi miniszter december 14-ei távirata is, amelyben az megtiltotta a szerb segítség elfogadását.33 A miniszter rendelkezésének megérkezése előtt ugyanis az alispán már érdeklődött a kaposvári főszolgabírónál, hogy a járás községeiben miképp fogadnának egy esetleges katonai megszállást.34 Bár a legtöbb körjegyző biztosította a főszolgabírót arról, hogy a rend fenntartásához nincs szükségük idegen katonákra, akadt egy-két község ahol a helyi vezetők elfogadhatónak tartották volna a szerb bevonulást. Szentbalázsról a bíró, a plébános és a tanító egyenesen azért folyamodott a főszolgabíróhoz, hogy az alispánnál „legyen kegyes a szerb csapatok kiküldését kieszközölni",35 Ellenkező esetben attól tartottak, hogy „két nap múlva Szentbalázs lángokban lesz”.36 Kaposmérő körjegyzője, miután táviratilag nemleges választ adott a megszállás kérdésében, szigorúan bizalmas levelében a szerb csapatok jelenlétét mégiscsak szükségesnek tartotta. A mezőcsokonyai jegyző pedig, bár saját községében nem tartott igényt idegen rendfenntartókra, „általánosságban” egyetértett a pécsi megszállók segítségének elfogadásával.37

Bár a Kaposvári járás végül nem került megszállás alá, egy szerb őrjárat behatolt a járás néhány helységébe, majd Kisbőszénfa pusztán elkvártélyozva magát, képviselte a megszálló hatóságot.38

A demarkációs vonal módosításánál azonban sokkal nagyobb jelentősége volt a megszállt területeken a közigazgatás átvételére tett kísérletnek. Baranya vármegye választmánya és közigazgatási bizottsága 1918. decemberében és 1919. január elején még teljes számban ülésezett39 és a somogyi járások képviselői is eljutottak Kaposvárra.401919. január 7-én azonban megjelent a megszállt területek és Magyarország közötti utazást eltiltó rendelet41 Ennek értelmében Pécsről, valamint a „szerb Baranyából” csak a demarkációs vonalig lehetett utazni, a közvetlen összeköttetés Budapesttel és a szomszédos megyeszékhelyekkel megszűnt. Január 21-én a gálosfai postahivatal működését is betiltották,42 ezzel megszüntetve annak a lehetőségét, hogy Somogy vármegye vezetése és a megszállás alá került járások tisztikara érintkezni tudjon egymással. A kapcsolatok azonban nem szakadtak meg, s többen még a fizikai bántalmazást is vállalták, hogy célbajuttassák az üzeneteket és tartsák a kapcsolatot a megyeszékhellyel.43 A Szigetvári és a Barcsi járás vezetésének ilyen mértékű ragaszkodása a somogyi adminisztrációhoz, azt mutatja, hogy a terület vezetői mennyire hittek a megszállás ideiglenes jellegében. Másrészt azt is jelenti, hogy a közigazgatási tisztviselők a szomszéd megye tisztikarát akkor sem ismerték el felsőbb hatóságként, ha ezt a napi közigazgatási teendők egyébként indokolté tették volna. A két somogyi járás nem próbálkozott Pécs felé semmilyen integrációs akcióval és onnan sem indultak ki ilyen törekvések. A tanítók és a köz- igazgatási tisztviselők bérükért nemcsak a szerb katonai és polgári hatóságokhoz, de a pécsi magyar magasabb szintű államigazgatási szervekhez sem folyamodtak. Amíg lehetett, fizetésüket általában a barcsi Takarékpénztár hitelezte oly módon, hogy Somogy vármegye vállalt kötelezettséget a hitel visszafizetésére.44

A szerb hatalom azonban Baranyához sorolta e két járást is. Erre két okból is szükség volt. Egyrészt a józan megfontolás diktálta ezt, másrészt az 1918. novem126