Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 28. (Kaposvár, 1997)

Szántó László: Pártok harca a hatalomért és az 1945-1947. évi választások Somogyban. (Első közlemény)

HANÁK PÉTER 1921-1997 Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Kedves Gyászoló Család! A tanítványok nevében feledhetetlen tanáromtól, atyai jó barátomtól, Hanák Pétertől búcsút veszek. Torokszorító érzéssel, megrendülve állok urnája előtt, vállalva a teljesíthetetlent, hogy szavakba öntsem azt a fájdalmat, amelyet mindnyájan érzünk. Emlékezve és emlékeztetve arra, amit néhány évvel korábban nekem megvallottal, hogy milyen mérhetetlen fájdalmat éreztél, amikor alkotó életének zenitjén az elhunyt barátot, Ránki Györgyöt búcsúztattad, sirattad. Csak most értelek meg, amikor úgy érzem, hogy eltörpülök a feladat nagysága előtt, hangom elcsuklik, és keresem azokat a szavakat, amelyek méltók hozzád. Segítségül a szülőföldünkön élő költőt, Papp Árpádot idézem, akit barátságoddal ugyancsak megajándékoztál. „Nem, nem szeretem a sima, súlytalan szavú embereket, nekem minden szó kőtömb, eltorlaszolja gégém, kínnal tudja csak odább hengergetni a nyelvem, s valóban: azt akarom, kőgörgelék legyek, ha néha szólok, lehessen építeni belőle - menedéket, reményt..." Nem csak halálodban, hanem már életedben is példává váltál, mivel mindig a gyengéket, az elesetteket, az elárvultakat és elárultakat védted. Ha kellett, ütköztél a hatalom rosszabbik felével, az önként lihegőkkel, az ügyeletes feljelentgetőkkel, akik az arctalanság és a névtelenség mögé bújva emberi sorsokat tettek tönkre. Igaz, hogy a történelem langymeleg szele elsodorta ezeket a percembereket, de a gyilkos kórt a szívedbe juttatták. Arra tanítottál bennünket, hogy a tudós, a közéleti ember elsősorban ne bátor, hanem bölcs legyen. De életed példa volt arra is, hogy vannak történelmi pillanatok, amikor az egyénnek nincs mérlegelési és választási lehetősége, csak bátor lehet. Ez történt Veled 1956-ban, amikor tudtad, hogy hol a helyed, de másoknak is életreszőlóan irányt mutattál. Amikor megfosztottak az egyetemi katedrától, nem jártál canossát, nem gyakoroltál önkritikát, mert a történelemben visszafelé és előre is tisztábban láttál, mint ítészeid. Az egyetemi katedra helyett egy országos katedrát építettél, magad köré gyűjtve azokat a „végvári szegénylegényeket", vékonypénzű tanárokat, levéltárosokat, akik Nyíregyházán, Szegeden, Pécsett, Kaposvárott éltek a hatalomnak még inkább kiszolgáltatva, a tudományos élet perifériáján, csaknem a súlytalanság állapotában. Nem tettél megkülönböztetést, nem nézted, hogy ki a párttag vagy pártonkívüli, kinek milyen a vallása, osztályhelyzete. Mércéd a munka, a tisztesség és a tehetség volt. Te voltál az egyszemélyes posztgraduális egyetemünk, tanítottál, neveltél, biztattál és vigasztaltál bennünket. Sérelmeink orvoslása érdekében, ha kellett, felmentél a miniszterhez is, a magad ügyében azonban sohasem.