Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 28. (Kaposvár, 1997)

Szita László: Magyarország felszabadulása a török megszállás alól -A zentai győzelem 300. évfordulójára

francia mérnök az előző télen Belgrádban már igen szépen és hasznosan megvalósított. A tulajdonképpeni terve most az volt, hogy Felső-Magyarországba és Erdélybe vonuljon. E célból maga a nagyszultán 1000 lovassal átkelt a Tiszán, őt követte volna az elmúlt éjjel a nehéztüzérség és a málha. A hadsereg többi része a pasa

55 parancsnoksága alatt az innenső parton maradt, több mint 100 löveggel. Hogy ez a rész is átkel-e a Tiszán, nem tudta biztosan. Azalatt az innenső parton lévők elsáncolták magukat, és egy bizonyos erősségű török, tatár és kuruc csapat tűzzel-vassal mindent elpusztított a környéken. (A pasa vallomása szerint a nagyszultán rendelkezése ellenére, de ezt nem hiszem.) Ezen hírek után folytattam vonulásomat, minden pillanatban kaptam a híreket, hogy az ellenség tömegesen, folyamatosan vonul a Tiszán át. De a többi tábornokokkal együtt én sem hittem, hogy a pasa vallomása szerint az egész gyalogság valóban az innenső oldalon maradt.

56 Ezután a lovassággal és tüzérséggel előrevonultam Zentától 1 órányira, és ott a gyalogságot bevárva, a hadsereget oly módon állítottam hadrendbe, hogy a jobbszárny zártan a Tiszáig terjedt, a bal pedig a szélesen elterülő síkságon olyan távolságban, ahogy a csapatok azt lehetővé tették. Alig másfél óra volt még az est beálltáig, amikor a hadsereg ezt az alakzatot felvette, s így vonult tovább. Mikor Zenta közelébe értünk, csak néhány ezer török lovast találtunk magunk előtt, s az előcsapatoktól azt a hírt kaptam, hogy még mindig látják a hídon az ellenség átkelését, s ez meglehetős kavarodással történik. Erre mindegyik szárnyból kikülönítettem erős lovassági és dragonyos csapatot tüzérséggel együtt, és arra gondoltam, hogy mivel a hídon nagy a kavarodás, megtámadom utóvédjüket. Ebben az egész hadsereg támogat. Közeledtemre az ellenség lovassága egyre inkább hátrált, s magunk is láttuk az imént jelentett torlódást a hídon. Málnájuk jórésze még visszamaradt. Alig értem egy ágyúlövésnyire az ellenség sáncaihoz, az tüzelni kezdett, amit viszonoztam. A velem lévő ezredeket egy kissé visszavontam, míg a teljes hadsereg előnyomult. Mikor fél ágyúlövésnyire voltam az ellenség sáncaitól, már majdnem leszállt az est, csupán alig két óra volt a harcra. A balszárnyat, egy a bal oldalból előrevont lovasportyával a vízig zártam, ahol az ellenséges lovasság a balszárnyat meg akarta támadni. Közben ott néhány ágyút tüzelőállásba rendeltem, azok szakadatlan tüzet zúdítottak a hídra. Ugyanezt a rendelkezést adtam a jobbszárnynak is, majd végül mindkét szárny egyidejűleg hajtotta végre a támadást. Mikor azonban az ellenséges lovasság a balszárnyat meg akarta támadni, és ott a 7/'sza és egy holtága között 40-50 lépésnyi rés támadt,

57 a legnagyobb sietséggel ágyúkat rendeltem oda, s ezek tüzével együtt a balszárny gyalogsága is támadásba kezdett, - mielőtt még a gyalogság zöme és a jobbszárny támadott volna. Ez a csapás az ellenség ágyúinak, kartácstüzének, és a kiságyuk tüze ellenére oly szerencsésen sikerült, hogy a balszárny gyalogsága minden ellenállást leküzdve áttört, s erre az egész hadsereg - úgy a gyalogság, mint a lovasság - nagy tűztámogatással támadott, s az ellenség seregét egyre szűkebb helyre szorítva össze. Nem tudom felfogni, hogy tudta a gyalogság az oly erős és szilárd, magas védőfalat

58 oly könnyen leküzdeni. Ennél a műveletnél a lovasság olyat végzett, mit még életemben nem láttam: a gyalogsággal együtt nyomult előre az árokig,

59 ott kiállta az ellenség tüzét és éppen úgy támadott, mint a gyalogság. Mikor ily módon a balszárny az első rést ütötte, az egész tömeg behatolt és a katonákat már nem lehetett visszatartani. A lovasság szükségesnek látta lóról leszállni, és úgy utat nyitni, sőt egyes helyeken, hol a tetemek az árkot kitöltötték - azon átkelni.