Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 28. (Kaposvár, 1997)

Paál László: Somogy megye sajtója 1914-1944. (Harmadik közlemény)

Változatlanul mostoha műfaj a riport - nem sorolva ide a még oly színesnek erőltetett helyszíni beszámolókat. Könnyen megszámolható a tényfeltáró cikkek száma. Ennek oka minden valószínűség szerint a megfelelő készséggel megáldott munkatársak hiánya volt. Erre utal az a néhány, gyors egymásutánban megjelent riport, amely egy új munkatárs tolla alól került ki (nyomortanyáról, elmegyógyintézetről, leláncolva oktatott zseni hegedűs gyerekről, török árusokról, a kocsmák éjszakai életéről stb.). Miután a szerző odábbállt, megszűntek az ilyen jellegű írások. Jegyzettel elsősorban az Uj-Somogy hasábjain találkozunk, amely rendszeresen közölt a hírfej alatt rövid, egyhasábos, kurzívval szedett eszmefuttatást időszerű kérdésekről, aláírás nélkül, vegyesen központi ellátásból és helyi szerzőktől. Hiánycikként kell említenünk a Roboz idejében még rendszeresen művelt glosszát, de nem honosodott meg az interjú sem a lapokban. A sajtó stílusáról A megyei, helyi lapok stílusát vizsgálva az írásokat két részre lehet osztani. A tényközlő műfajokra az egyszerű, közérthető fogalmazás a jellemző, a publicisztikai írások egy részét - ami mindenekelőtt a vezércikkeket jelenti - a dagályosság, az erőltetett képek, az elkoptatott kifejezések használata teszi nehezen emészthetővé. De még inkább akadályozza a befogadást az idegen szavak és kifejezések tömeges használata. A stílust minősítve e két nyelvi jelenséggel kívánunk, bár csak jelzésszerűen, foglalkozni. A bizonyos politikai nézetet, programot, törvényt stb. elfogadtatni szándékozó, érzelmileg is hatni kívánó vezércikkekben mi más is lehetett egy nép irányítására rendelt vezér, mint,,lánglelkű"; hogyan nehezedhetett volna ránk másként a szükségszerűség, mint „ólomsúllyal", és természetes, hogy az árvák könnye „patakként" hullott, vagy a rónaság csak „aranykalásszal rengő" jelzővel szerepelhetett. Az utat - „melyen a magyar nemzet vonszolja testét" - „vércseppek" jelzik, a szent hagyományokhoz való ragaszkodás csak a „törhetetlen" szóval alkothatott szerkezetet. Visszatérő metaforikus, stílusélénkítő eszköz az írásokban a „tűz". A lelkesedés „lángoló", a „hazafias tűz gyújtja lángra az elalélt ország hervadó parazsát", és a választások előtt „fáklyagyújtásra" kapnak biztatást a somogyi polgárok, akik egyébként „az izzó tüzet az isteni hit soha ki nem alvó lángjával ápolják." Gyakori motívum a dicső múltra, a magyar nemzeti tudatra való hivatkozás, a „szittya utódok", a „turáni átok" emlegetése és a költői kérdés: méltó ez - mármint a trianoni helyzet eltűrése - a magyarhoz? Továbbá az ilyen és hasonló kifejezések használata: „Dicső volt múltunk, dicsőnek kell lenni jövődnek is!" Ha másként nem, hát „elő az ősi fringiát, a csatabárdokat! A magyar élni akar!" Igaz, ennek igencsak nagy az akadálya, hiszen „a dicsőséges háborút felhő övezte és a daliás múlt vérrózsáit behavazta az idő." De nem adhatjuk fel. „Ha kell, haljunk meg férfiasan, magyarhoz illő módon." A gyakran képzavarokba bonyolódó dagályosság szép példányaival is találkozhatunk: „Köszönésünk a pirosló vér, a zokogó könnyhullások tengerébe fúl." „A kárpáti szél süvítését... a hortobágyi napsugár meleg reszketését hallani."