Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 27. (Kaposvár, 1996)

Függelék - I. Tudományos rendezvények 1995-ben

hogy ténylegesen elpusztult, elnéptelenedett, hogy ott nagyobb volt a pusztulás, mint más, ugyancsak elpusztultnak, pusztafalunak mondott falvakban. De még az ilyen „régóta" elpusztult, üres falvak esetében sem kizárt, hogy valamiféle igen csekély számú lakos nem hagyta el a település környékét, s idővel visszatért a faluba, vagy sok esetben valamelyik szomszédos, jobban, épebben megmaradt faluban húzta meg magát. Ezzel a bizonyos 1692. évi Bihar megyei összeírással kapcsolatosan még azt is meg kell jegyeznünk, egyfajta általánosító szándékkal, hogy az összeírás a reális, a valóságos állapotot felmérni, feljegyezni lehető legalkalmatlanabb időben készült. Akkor, amikor Nagyvárad még nem esett el, és Gyula várának hosszan elnyúló ostroma is javában folyt, amikor az egész Bihar megye és környéke a legkülönfélébb hadak útjába eső prédaterület volt. Nyilvánvaló, hogy a megmaradt lakosság odahagyva a faluját elfutott, elbújt az összeírok elől, pusztán hagyta a falut. Az összeírok pedig szívesen, nagy odaadással jegyezték fel a falvak tömegéről, hogy üresek, lakatlanok, gazdájuk nincs; hiszen ne feledjük, hogy ezzel a hatalomváltás birtokbavételi céljait is szolgálták. Arról se beszéltünk sokat, vagy egyáltalán semmit se, hogy a felszabadító háborúk, Lipót császár, a nemzetközi haderő - amelyben a politikai helyzetet felismerő, ám csekély számú magyarság is, végső erejét összefogva igyekezett részt venni, különösen a hajdúk, ahogy azt Szita László legutóbb, külföldi, főleg bajor levéltárak számunkra eddig jobbára ismeretlen irataiból megállapította - nem a mi számunkra, nem a magyarok részére szabadította fel az országot, hanem a császári udvarnak, a magyar függetlenségi igényeket és törekvéseket felszámoló, hódító császári politika számára. Ezt a szándékot több más rendelkezés, intézkedés mellett két nagy politikai tett is igazolja. Az egyik az, hogy felszámolva az Erdélyi Fejedelemséget nem egyesítették az ország többi részével, hanem önálló, közvetlenül az udvartól függő olyan nagyfejedelemséggé - nagyhercegséggé szervezték, ahol a mindenkori császár volt a nagyherceg, s aki egy általa kinevezett szervezettel, a Guberniummal intézte a nagyhercegség ügyeit. A másik pedig az volt, hogy a felszabadított területeket, birtokokat saját, a kard jogán nyert területekként, birtokokként kezelték. Nem adták vissza volt tulajdonosaiknak, illetve leszármazottaiknak, hanem kamarai kezelésbe vették azt, s a valamivel később felállított Neo Aquistica Commissio révén azoknak adták el, vagy azoknak ajándékozták el, akik azt császárhűségük, aulikusságuk következtében kiérdemelték. Ez a módszer az ország területének nagyobb hányadát, a birtokok túlnyomó többségét idegenek, főleg német-osztrák családok kezére juttatta. Olyanok kezére, akiknek nem állt érdekükben, hogy megszerzett birtokaikra magyar jobbágyokat telepítsenek, vagy hívjanak vissza főleg a menekültekkel telített Felvidékről, hanem az udvar intencióinak megfelelően főleg német, kevésbé szlovák, cseh és egyéb telepesekkel töltötték fel birtokaikat, számolták föl munkaerőhiányukat. Az idegenek betelepítésének politikai céljai is voltak. Legfőbbképpen az, hogy megtörve a magyarság etnikai egységét politikai erejét is csökkentsék, ne engedjék meg, hogy az örökösen lázongó magyarság valaha is olyan erőre kapjon, hogy lázadásba, függetlenségi háborúba kezdhessen. A felszabadító háborúkat követő első esztendők az udvar oly mohóságáról tettek bizonyságot, hogy a minden tekintetben legyengült, kifáradt magyarság 1703-ban mégis csak függetlenségi szabadságharcba kezdett. Ezt megelőzően pedig az úgynevezett bujdosó mozgalommal, a különféle összeesküvésekkel (mint amilyen volt például a Wesselényi-féle is) álltak ellen az udvar gyarmatosító politikájának. Nagyon beszédesen szolgálta ezt a célt például az is, hogy az udvar sorra számolta fel a kiváltságos területek, kerületek, városok stb. népcsoportok szabadalmait, és hajtotta a lakosságot a jobbágyi állapotba. Sőt egészen példátlan módon még úgy is, hogy az egykori kiváltságos területeket nemcsak megfosztották kiváltságaiktól, hanem el is adták őket, mint például a Nagy- és Kiskunságot és a Jászságot is. Az említett bujdosó mozgalmak, összeesküvések és II. Rákóczi Ferenc szabadharca, ha rövid időre is, de meg tudta akadályozni vagy legalább is késleltetni tudta az udvar terveinek valóraváltását. Viszont a nemzet kifáradása, az ország tönkretétele, de nem különben a csak rövid időre összefogó, de azután nagyon is szét-