Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 27. (Kaposvár, 1996)

Függelék - I. Tudományos rendezvények 1995-ben

területenként nagyon is eltérő méreteket mutatott. Az úgy-ahogy megmaradt falvakat a pusztulás 1690-1695 között érte, a felszabadító háborúk során, különösen a Nagyvárad illetve Gyula várának (kései) visszafoglalása érdekében vívott nagy területeket elpusztító blokádháború idején. Ahhoz, hogy megértsük az alföldi, hangsúlyosan a keleti peremvidék, az úgynevezett Partium-beli falvak pusztulását; kissé vissza kell mennünk történetünkben. Senki sem hangsúlyozta, hogy a kettős királyválasztás után az ország a töröktől függetlenül is két részre szakadt és a XVI. században, egy több mint egy évszázadig tárté) polgárháború pusztító nehézségei is hozzájárultak falvaink, főleg az alföldi, hangsúlyosan a tiszántúli falvak elnéptelenedéséhez, elpusztulásához. A Habsburg-ház soha se mondott le arról, hogy megszerezze a nemzeti királyválasztás után, Izabella királynő uralkodása, majd János Zsigmond idején belső ügyeire nézve független, egyébként török vazallus államot, az Erdélyi Fejedelemséget. A két párt közötti különbséget sok más gazdasági, társadalmi és kulturális tényező is fokozta. Ezek közül csak kettőt emelek ki: Először is az úgynevezett Királyi Magyarország, helyesebben az udvar inkább megmaradt a feudalizmus, ekkorára már bomladozni kezdett keretei között, mint az Erdélyi Fejedelemség és a befolyása alatti kelet-magyarországi területek, települések. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy a Királyi Magyarországon a vezetés, irányítás, beleértve a katonai strukturálódást is, mindinkább németek, illetőleg olasz zsoldos vezérek kezébe került. Olyanok kezébe, akik a magyarság életét, történetét nemcsak hogy nem ismerték, hanem nem is törődtek vele. Ők a központosító udvari politikát képviselték, minden tettükkel annak diadalát szolgálták. Számos esetben kegyetlenül, még ezekben a századokban sem megengedhető módon (lásd Bástát). Az udvari törekvések ezen általános céljain belül az ellenreformáció tűzzel-vassal való terjesztése, a rekatolizáció diadala is központi szerepet kapott. Függetlenségi háborúink, amit Bocskai István 1604. évi diadalmas felkelése indított el, mindegyike ezért egyfajta vallásháború is volt, hiszen a különféle békék, az 1606-os bécsi békéhez hasonlóan az ország függetlenségének elsődleges biztosításával együtt a vallásszabadság biztosításáért is köttettek. A XVII. századi falupusztulások, elnéptelenedések azokon a területeken voltak a legnagyobb mérvűek, ahol az úgynevezett felszabadító háborúk hosszabb-rövidebb ideig tartó harcai, ostromai folytak. De mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy sokszor a legnagyobb pusztulást elszenvedett vidékeken, helységekben sem volt teljes a pusztulás. A XVI-XVII. század folyamán, de már jóval előbb is, mondhatni, hogy a tatárjárás óta, kifejlődött a menekülés, a túlélés egyfajta eredményes gyakorlata, amit például a Tiszántúlon ,,futás"-nak neveztek. A XVI-XVII. században egészen más volt például az Alföld földrajzi képe, mint most. Tele volt elbújásra, biztonságos tartózkodásra alkalmas, általában mocsaras, lápos, hatalmas náderdőkkel és mocsári tölgyesekkel borított területekkel; gondoljunk csak a Nagy- és Kissárrétre, de ugyanígy gondolhatunk DélBaranya, az Ormánság vízjárta, erdős, alig megközelíthető falvaira is. A megfogyatkozott számú, de helyben maradt, távoli vidékekre el nem menekült lakosság úgy védekezett a legkisebb veszély esetén is, hogy odahagyva a falut, „elfutott" a rejtekhelyre, elbújt a megközelíthetetlen rejtekhelyeken. Nemcsak a dúló-fosztó katonák, martalócok elől bújtak el, hanem az adószedők, a dézsmaszedők, a mindenfajta összeírok, összeíró kommissziók, térképezők stb. elől is. Rejtekhelyeikről csak a veszély elmúltával jöttek elő és folytatták a falvakban az életet ott és úgy, ahogy abbahagyták; ahogy lehetett. Innen van aztán az, hogy a különböző hadijelentések, feljegyzések, nem különben az összeírások is egy sereg falut lakatlan-, pusztafalunak mondtak; így annak minősítették és jegyezték fel őket. Ezek közül az összeírások közül legjelentősebb - mert Mezősi Károly aprólékosan feldolgozta - Bihar vármegye 1692. évi összeírása. Csak röviden: Az 1692. évi összeírás egy sereg falut lakatlannak, elhagyott, pusztafaluként jegyzett fel. Az elpusztultként feljegyzett települések között különbséget kell tennünk aszerint, hogy „régóta" puszta-elhagyott, lakatlan faluról van-e szó vagy sem. Azokról a bihari falvakról, amelyekről az összeírás feljegyezte, hogy régóta puszta helység, feltételezhetjük,