Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 27. (Kaposvár, 1996)

Bodosi Mihály: Adatok a XIX. század Somogy megyei kolerajárványaihoz

Csorba engedett a hívó szónak, s egy hónapig volt a fia vendége Marcaliban, s minden főorvosi munkát elvégzett, sőt arra is időt szánt, hogy idős barátját, ki betegsége miatt már utazóképtelen volt, ár. Hamrák főorvost meglátogassa, s néhány napot nála is töltött, odavárva a nagyatádi Visy Pált. Addig nem halt meg senki, Segesden viszont megtelt a kórház 20 ágya betegekkel, mert a Hamrák helyettesítésére küldött koleraorvos a legsúlyosabb eseteket a barátok kórházába szállíttatta. Hamrák a betegágyából tanácsaival segítette az ápolókat, akik a megfelelő gyógyszerekkel látták el betegeiket. Hamrák 2 hónap múlva agyvérzésben meghalt, szlovák származása ellenére igazi magyar volt. A járvány augusztusban még viharosabb képet mutatott: 118 bejelentés érkezett, közöttük 17 olyan, ahol 2-3 hét múlva újból jelentkezett a fertőzés. Augusztus 15-ének eseménye volt, hogy Marcaliban meglátogattaP/e/^rí és Csorbát a már régen várt, kinevezett főorvos: dr. WehleFerdinándAlajos, ki addig a Mohácsi járás orvosa volt. Bécsben végzett, és szudéta német származású, kitűnő képzettségű orvos hírében állt. Csorba már korábbi ismeretségben volt vele. Wehle a járvány irányítását Pfeffer kezében hagyta, de sok egyéb kötelezettsége mellett minden közvetítést vállalt, amire kérték. A járvány méreteit látva arra kérte a főbírókat, hogy a halottak számát a járvány idejéről, s ezen belül a kolerás halálozásokat az anyakönyveket vezető lelkészek gyűjtsék és azokat július-szeptember hónapokról küldjék meg részére a főbírókon át. Ha katonai halottról vagy nem helyi illetőségűről volt szó, akkor azt külön jelezzék, megjegyzésben, minden ismert adatukkal együtt. Pfeffer dr. jelentésében ,,szelídebb" lefolyásúnak véleményezte a járványt, hiszen a megelőzőeknél ez nagyobb terjedelmű és betegszámában és veszteségeiben azokat jóval felülmúló volt. Az akkori kolera esetébe a 34,7-%os halálozás kedvezőbb, mint a kellően nem kezelt 50-60%-ához viszonyítva, de az igaliak számára bizonyosan súlyosabb jelzőt érdemelt volna. Wehle az 1856 februárjában készített jelentésében maga sem nevezte szelídnek, inkább megfelelőbbnek, aprófalvas települése miatt nehezen kézben tarthatónak, melyhez még hozzáfűzte, hogy sem a hatóságok, sem a nép nem állt kellő gondossággal az egyébként is nehezen korlátozható járvány elleni védekezésben az egyébként szorgalmas és képzett orvosok segítségére. Nehézségek voltak a gyógyszer és fertőtlenítőszerek ellátásában is. Kiemelte az andocsi, mesztegnyői és segesdi ferences rendűek bátor és a gyógyszerek adásában bőkezűségüket és ápolásbani segítségüket. A halottakat, katonákat és polgáriakat Kaposváron a Szigetvári út mentén 1849-ben létesített katonasági temetőkertben temették el, mely egyébként a város gondozásában állt. Más városok is külön temetőt nyitottak már 1831ben a kolerások számára, s ezt a szokást már a pestises korban is alkalmazták külföldön is, abban a hiedelemben, hogy ezek még a föld alól is fertőzhetnek. Ezt a hiedelmet fogadták el a városi elöljárók is, kik első alkalommal hoztak határozatot, hogy a járványok idején ideiglenesen működtetett „járványház" helyett állandó jellegű, 30-40 ágyas járványkórházat építenek, mivel járványok mindig voltak és lesznek, ,,s a járványos betegek házi ápolása felette veszélyes", mások fertőzése miatt.