Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 25. (Kaposvár, 1994)
Seewann, Gerhard: A magyar nemzetiségi politika mérlege az 1950-es évektől napjainkig
terén Magyarországon sok pozitívum történhet. Mégis, ennek elengedhetetlen feltétele, hogy megtörténjen a saját helyzet meghatározása, ami tartalmazza a kiinduló állapot, a célok és irányok meghatározását úgy az egyes etnikai csoportok, mint a velük foglalkozó hivatalok, politikusok részéről. Nyomban a kiinduló helyzet felmérésekor nehézségbe ütközünk, mert az egyrészt a múlt feldolgozását feltételezné (nemcsak a szocialista időszakét, hanem a legalább olyan kevéssé tisztázott 45 előtti félfasiszta múltét). Másrészt az adott etnikai csoport társadalmi'gazdasági és kulturális életfeltételeinek empirikus vizsgálatára lenne szükség. E téren sem jutottak túl kezdeti próbálkozásokon. Hiányoznak ehhez a tudományos intézmények, melyek a szükséges információs anyagot feldolgoznák és rendelkezésre bocsátanak, de hiányzik az érdeklődés is, hogy a „kik is vagyunk?" kérdésre választ keressenek. Evvel a magyarországi kisebbségek központi problémáját érintjük, melyet én az identitás, különösen a csoportidentitás problémájában látok. Ebből a szempontból minden népcsoportot - mégha különböző mértékben is - az identitáskeveredés jellemez. Ez azt jelenti, hogy a saját és csoportidentitásának kérdése a többségi lakossággal szemben tisztázatlan, a határok és köztük fennálló különbségek elnagyoltak, illetve azokat elfedik, sőt letagadják. Ennek az az oka, hogy hiányzik a saját csoportidentitás közelebbi meghatározása. Túl gyakran megelégszenek az összetartozás érzésének folklorisztikus, múltbanyúló meghatározásával, ami azonban nem orientál, nem közvetít jövőbemutató értékeket. A népcsoport múltjának feldolgozása és jelenének elemzése hiányában a közös jövőnek sincs értelme. Csak ilymódon nyer az etnikailag meghatározott csoport értelmet. Minden kisebbségben van jó néhány olyan ember, aki - már csak önvédelemből is - mindent megpróbál annak érdekében, hogy ne derüljön ki fejletlen identitásérzete. Ezek az egyének sokszor nem képesek arra, hogy a közösséghez tartozásukat kifelé beismerjék. Lemérhető azon is, hogy a nyelvet nem beszélik olyan fokon, hogy odatartozásukat verbálisan is kifejezésre juttassák. A fentebb megállapított identitáskeveredés azzal is magyarázható, hogy a területhez kötődő identitás, melyet történelmileg az adott népcsoport állandó településviszonyai formáltak, sokkal lényegesebb szerepet játszik, mint egy, a konkrét hazától, falutól vagy várostól elvonatkoztatott etnikai identitás. 8 Ez utóbbi csak szentimentális, politikai hatása miatt ideologizálható; 9 a területhez kötődő identitást a magyar élet- és kultúrkörhöz tartozás érzése, valamint az összlakossággal fennálló messzemenő érdekazonosság jellemzi. Ezek a nagyon reális és hathatós, véleményem szerint igen pozitívan értékelendő összefüggések természetesen felvetik a kérdést, hogy egyáltalán érdekében áll-e Magyarország nemzeti és etnikai kisebbségeinek magukat a magyar többségi lakosságtól elhatárolni, és ha igen, milyen érdekek kapcsán. Másszóval: nem értelmezhető-e a konstatált identitáskeveredés inkább életrevaló realizmusként, mellyel szemben azoknak a semmibe mutató idealizmusa állítható, akik még mindig egy önálló etnikai tudatért szállnak síkra és az anyanyelvi kultúra megőrzésén munkálkodnak, pedig az érintett népcsoport gyermekei közül sokak számára az anyanyelv már idegen nyelvvé vált. A közéleti vitákban legtöbbször nagyon felszínesen az asszimilációt nevezik meg ezen negatívan értékelt jelenségek okaként. Az anyanyelv feladása illetve cseréje, valamint az asszimiláció között egyenlőségjelet tesznek, és a még mindig érvényes értékrendnek megfelelően negatívan értékelik, ami a kutató számára is lényegesen megnehezíti a kiinduló helyzet tanulmányozását. A nyelvváltás tudniillik nem jelent mást, mint jogos igényt az össztársadalomban való teljes körű részvétel-
