Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 25. (Kaposvár, 1994)
Seewann, Gerhard: A magyar nemzetiségi politika mérlege az 1950-es évektől napjainkig
(melyet a magyar nemzetiségpolitika számukra biztosított) említhetők, egészen a csoporthoz tartozás megtagadásáig, végül a nyelvcsere és asszimiláció. Csak a nyolcvanas évek során kezdték az illetékesek felismerni, hogy a magyar nemzetiségpolitika tárgyát alkotó magyarországi nemzetiségi lakosság sem képes nem volt rá, sem pedig a lehetőségekkel nem rendelkezett ahhoz, hogy a ténylegesen felkínált lehetőségekkel, mint alany, éljen. A negatív mérlegkészítés során még megemlítendő, hogy a cigányságot, Magyarország legjelentősebb etnikai kisebbségét, a szocialista nemzetiségpolitika folyvást elhanyagolta; a rendszer ezt a kisebbséget társadalmi peremcsoportként definiálta és kezelte. A negatív megbélyegzésnek következménye, hogy a ténylegesen nyújtott támogató intézkedések ellenére még jobban eltávolodott a magyar társadalomtól ez a csoport és integrálódása kilátástalanná vált. Jól bizonyítja ezt egy 1988-ban végzett empirikus vizsgálat, miszerint a magyar lakosság 89%-a előítéletek miatt elutasítja a cigányokat, 78%-uk kényszerintézkedéseket tart szükségesnek a társadalmi beilleszkedés előmozdításához, amit viszont 66% kilátástalannak ítél, sőt 55% úgy gondolja, hogy a cigányságot semmilyen segítség nem illeti meg. 6 A valóságot megközelítő kép érdekében a negatívumokkal szembe kell állítani a pozitívumokat is: a szomszédos országokban élő honfitársaik iránti fogékonyság eredményeként az államapparátus és a többségi társadalom a 60-as évek óta pozitív kapcsolat kialakítására törekszik az országban élő nemzetiségekkel. Alapvetően nyitott ezen népességcsoport kulturális ügyeivel szemben és támogatja azokat. A két szomszédos országban, Romániában és Jugoszláviában tapasztaltak ismeretében nem lehet eléggé ennek a pozitív légkörnek a jelentőségét hangsúlyozni, amely többség és kisebbség kölcsönös együttélését jellemzi. Ilyen körülmények között a közéletben a tolerancia iránti hajlandóság, egymás megértése iránti igény és a kompromisszumkészség érvényesül. Mégis vannak konfliktusok, konfliktushelyzetek, természetesen nagyon különböző okokból kifolyóan. Létezik egyfelől egy történelmi gyökerű konfliktus az össztársadalmi integráció, asszimiláció és csoportidentitás között, amelyre később még visszatérek. Másrészt fennáll egy lojalitáskonfliktus a nyelvhasználatban, amely általában az uralkodó magyar államnyelv javára dől el; itt az állampolgári lojalitás és a társadalmi felemelkedés természetes igénye kerül az adott kisebbség egyébként is gyenge csoportidentitásával konfliktusba. A nyelvkérdéssel szorosan összefügg még az áttekinthetetlen iskolaprobléma is, mely azonban semmiképpen sem tekinthető a többség és kisebbség közötti konfliktusnak. Ilyen jellegű iskolavita nincsen, azonban mindmáig érvényesülnek bizonyos hagyományok és jelenségek, melyek hatására minden magyar iskolából mégha az, mint nemzetiségi iskola működik is - általában egy magyarosító intézmény lett. Mert ezek az iskolák messze voltak és vannak attól, hogy ténylegesen betöltsék funkciójukat; vagyis hogy az etnikai pluralizmust reprodukálják és a kultúrák sokféleségét biztosítsák. A magyar iskolapolitikusok ezt a problémakört teljes mélységében csak a nyolcvanas években ismerték fel. Azóta fokozottan munkálkodnak kétnyelvű tanítást nyújtó iskolák létrehozásán. Dicséretre méltó sikerek ellenére azonban - történelmileg nézve - még mindig nem érték el azt a nívót, amit az egyes kisebbségek képviselői már a két világháború között, mint elégtelent kritizáltak. A politikai fordulat után, a civil társadalom és parlamenti demokrácia irányába történt rendszerváltás következtében úgy tűnik, hogy a nemzetiségi politika
