Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 25. (Kaposvár, 1994)
Seewann, Gerhard: A magyar nemzetiségi politika mérlege az 1950-es évektől napjainkig
Másodszor: ezen politika intézmény- és intézkedésrendszerét abban az időszakban alakította ki, amikor a nemzetiségi lakosság hagyományos agrárkultúrája és ezzel egyben társadalmi-gazdasági alapja már elpusztult. Harmadszor: a szoeialista társadalmi átalakulás a nemzetiségiek számára egyben a hagyományos orientálódás és etnikai azonosságtudatuk elvesztését jelentette. A nyelvváltás és nyelvi asszimiláció ezen folyamatnak csak egyik eredménye, amennyiben össztársadalmi és politikai változások egymással összefonódnak. A magyar nemzetiségpolitika szereplői azonban ezen, a nemzetiségi lakosságra specifikusan ható tényezőket vagy nem, vagy csak korlátozottan vették tudomásul, és hibásan reagáltak rá. Az okok már magában e politika célkitűzéseiben keresendők. Ugyanis negyedszer: ez a politika mindig is eszközül szolgált. A Kádár-féle szövetségi-politika különleges formájaként közvetlen belpolitikai integrációs szerep: a rendszer fenntartása és stabilitása hárult rá. E korszak jelszava az integráció mellett, ám az asszimiláció ellenében foglalt állást. Az általános strukturális átalakulás eredményeként a nemzetiségi lakosság beépült a szocialista gazdasági és társadalmi életbe. Az integrálódást minden eszközzel támogatni, a nyelvi asszimilációt azonban akadályozni igyekeztek. Ez a politika természetesen sysiphusi küzdelem volt, amennyiben a rendszerváltozás gőzhengere által lehengerelt szalmaszálakat és fűszálakat igyekezett mesterségesen újra felállítani. Mivel a szocializmus építése Kádár alatt a gazdasági modernizálódás és fokozatos demokratizálódásként értelmezhető - amely demokratizálódás a társadalmi érdekek pluralizmusának elismerésén alapszik -, így a nemzetiségek külön érdekei és érvényesítési törekvései azok szövetségeiben új rangra emelkedtek."' Ötödször: épp ezen a ponton mutatható ki a szocialista politika és nemzetiségpolitika alapproblémája: a nemzetiségek ennek a politikának inkább tárgyát képezték, semmint alanyát. Tárgyi oldalról nézve bizonyos folyamatok fejlődésnek indultak, melyek megfeleltek a hangoztatott alapelveknek, és így normák és politikai gyakorlat már nem tértek el túlságosan egymástól. Az alanyoldalt tekintve azonban semmi lényeges előremozdulás nem történt. A nemzetiségi szövetségek ugyanis, melyek az alanyt, mint szervezetek reprezentálják, kormány- és pártszervek voltak, és így a pártfegyelem- és érdekstruktúra részei, vagyis nem képviselték ténylegesen a népcsoportok érdekeit. Ezek tudniillik, mint társadalmi csoport, csak a párt által kijelölt meglehetősen szűk keretek között érvényesülhettek, mégpedig az adott hierarchikus centralizációs elv szerint, amely csak a tervezett és ellenőrzött, föntről lefelé irányított folyamatokat tűri, nem pedig a tényleges, közösségalkotókat, melyek általában alulról felfelé szerveződnek. Hatodszor: így viszont megfosztották az etnikai csoportokat az önszerveződés lehetőségétől, attól a lehetőségtől, hogy mint társadalmi csoport az érdekeit autonóm módon, saját maga által választott bizottságokban szabadon artikulálja. Az objektív tényezők túlsúlya a szubjektívekkel szemben, illetve az etnikai csoportok tárgy-mivoltának túlsúlya, és e csoportok minimális esélye a participációra és önmeghatározásra avval a fatális eredménnyel járt, hogy ezek a csoportok mindenféle politikai, kulturális és társadalmi-gazdasági jellegű változásra csak passzívan reagálhattak, hiszen aktív, alany szerepük az adott rendszerben nem volt megvalósítható. Ugyanis csak egy ilyen aktív szerepkörben tudtak volna az ipari társadalom kialakításának folyamatában etnikai társadalmi csoportként fennmaradni. A ráerőszakolt passzivitásnak ismert eredményeként a közömbösség, az ajánlatok elutasítása
