Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Kiss Z. Géza: Iratok a Dráva-völgyi állatkereskedelem történetéhez
állításuk szerint a felperesek előbb ismerték „a Kanisa felől jött rossz Szelet” és az alperesek ezzel a hátránnyal szemben már tehetetlenek voltak.41 A valós piaci árakról való információnál is fontosabb lehetett egyes esetekben az, hogy ki jut előbb az adós valamely bíróság által letétbe helyezett, korabeli szóval szekvesztrált pénzéhez. Öreg Váczi Péter 1814-ben azért indított pert új kompániája nevében (amelynek tagjai között ott volt az ismert vajszlói uzsorás, öreg Szabó János is) a Bród és Brno közötti útvonalon fél évig tevékenykedő Kámán István és Hőgye János ellen, mert bár ő követelését a vármegyénél időben intabu láltatta,42 az első alispánhoz fordult bródi kereskedő kapta meg a letétben volt pénzt.43 Nehezebb és főleg költségesebb az ügy, ha a fizetni nem tudó vagy nem akaró, egyébként erős kompánia más vármegyében tevékenykedik. Erre kitűnő példa a már említett Vas megyei gyanafalusi kompánia vitája egy petrovszki iványi, két oszrói és egy becefai kereskedőket tömörítő kompánia tagjaival. Megtudjuk belőle, hogy a baranyaiak nyugati partnereiknek 1816-ban „több csapat sertéseiket is átadták (egy másik információ szerint 26 000 forint értékben), de 14 070 forint tartozásuk még 1819-ben is fennállott. A baranyai kompánia három év alatt, „...több mint 800 forint költséget tett”, hogy pénzéhez jusson. Kérvényük már azt bizonyítja, hogy gyakran kevés volt a személyes fáradozás, az illetékes uradalmi tisztek, illetve az úriszékek közbenjárása, mert hasonló esetekben igénybe kellett venni a jobbágy számára legmagasabb fórumot, a vármegyét is.44 A felvonultatott szereplőket, színhelyeket, a gazdasági és társadalmi hátteret más forrásokból is ismerő kutató sem könnyen igazodik el a kora kapitalista lehetőségek realizálására vágyó emberek magatartásán. Már a feudális uralkodó osztályok története is verifikálja azt a közép-európainak mondható axiómát, hogy adósságot hitelből törlesztve, csak provizórikus lehet az életszínvonal növelése, sőt szinten tartása is, és törvényszerűen bekövetkezik a körbetartozásból adódó mozgásképtelenség, sőt nem egy esetben a csőd is. Ezt a hosszú távon minden szereplőjét tönkretevő folyamatot íratta le lúzsoki Bazsó Mihály és Kun Miska sertéskereskedő már 1804-ben, amelynek elindítója az iratainkon többször szereplő „vajszlói Kis Tóth, más néven Pista Josi” volt azzal, hogy 529 forinton pénz nélkül vett és adott tovább a kérelmezőktől egy sereg disznót, amelynek fiktív ára összekeveredett más fizetnivalókkal... A részleteknek itt nem tudok helyet szorítani, de a forrásra mindazok figyelmét felhívom, akik érteni kívánják a korabeli szereplők egymásra mutogatását.45 Hogy a kavargó ügyletek között való eligazodás a kortársaknak is nehéz volt, bizonyítja vajszlói Böbék János beadványa, aki Szabó József „pajtássával együtt” vásárolt disznók árából 305 forinttal adós maradt, s minthogy az ő pénzük is „más kereskedőknél hosszabb időre elmaradt”, maguk között nem tudták tisztázni, ...hogy mi módon fizetődött ki az adóság”? Az úriszék előtt az akkor már 55 éves kö rjegyzői gyakorlattal rendelkező Naszvadi Sámuel vajszlói nótáriusra, majd a sokat tapasztalt Angyal György vajszlói tiszttartóra, végül a makkoltatásban és sertéskereskedelemben személyesen is részt vevő Mitterpacher Ignácz siklósi főbíróra bízta az 1815 óta húzódó ügy tisztázását. Az ő számvetését bírálva állítja a panaszos Böbék János, hogy az „átajjában igen hibás”, mert csak azt rögzíti, hogy mennyi pénz ment át az ő kezén, de azt nem, hogy kinek mennyit fizetett ki. A részleteket nem láthatjuk mi sem, de abban igaza volt, „...hogy a sertések árát ki köllöt fizetni...” Az iratok kronológiai rendje önmagában is mutatja, hogy az 1810-es évek végére összeszorultak a Dráva-völgyi állatkereskedelem lehetőségei, minthogy a 142
