Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 24. (Kaposvár, 1993)
Kiss Z. Géza: Iratok a Dráva-völgyi állatkereskedelem történetéhez
Az iratok között egy 1800 májusában Kiscsányon kelt kérvényen szerepel először egy Cser Istók nevű, az Ugocsa megyei Farkasfalvára való palóc, aki kapcsolatba került bogdásai és oszrói kereskedőkkel. Minket ő csak annyiban érdekel, hogy szülőfaluja természeti adottságai kitűnő terepet kínáltak a sertéshizlalás számára, és így bizonyára jól tudta otthon értékesíteni a baranyai-somogyi sertéseket." A következő palóccal egy 1827. december 1-jén kelt, hídvégi „Bizonyság Levél”-en találkoztam.28 A név és illetőségi hely nélkül csak „bizonyos Palócz”-nak említett kereskedő vette meg a november 3-i sellyei vásáron a 18. számú iratunkon közölt Testamentum kedvezményezettjének, Mészáros Jákobnak, a törvény által zár alá vett 18 darab sertését, „erős alku szerint” páronként 26 forinton. A következő irat, Ratman János üszögi uradalmi tiszttartó tárgyszerű adatközlése ellenére29 legelőbb azt juttatta eszembe, hogy már az ókorban is egy közös istene volt (Hermes) a kereskedőknek, tolvajoknak és mindenféle útonjáróknak; majd a kevésbé fennkölt tapasztalatot, hogy .Alkalom szüli a tolvajt”. Az irat 16 soros szövege (némi fantáziával) egy orgazdasággal is foglalkozó palóc kereskedőről szóló novella szüzséje is lehetne. Jó János okorági pásztor tudta, hogy az üszögi számtartó 7 darab gyönyörű herék, öreg göbéjét és két darab másfél esztendős ártányát (az uradalmi tisztség többi sertésével együtt) a dencsházi erdőn őrzik, sőt azt is tudta, hogy a bojtárok a novemberi, szigeti nagyvásár csábításának nem tudnak ellenállni. A tettet végrehajtotta, de az értékesítést már a kákicsi Gál János kanászára bízta, aki azután a Sellye alatti Dobinai csárdában „egy sereg vett sertéssel ott szálló”, Mlátácz Gyúró nevű, bándoli palócnak, páronként 15 forintjával eladta. A jó üzlet mellett ugyanis az orgazdaság volt a vándorkereskedők gyors gazdagodásának titka.30 Bizonyos, hogy nem minden „palóc” volt orgazda, de mindegyik számára üzleti kényszer volt, hogy helyismerettel rendelkező emberek hálózatára támasz- kodhassék. Ezek az emberek „vettek”, „elvettek”, vagy „elvetettek” sertéseket, hogy azután úttalan utakon hajtva, egy megbeszélt helyen átadják a főúton járó nagykereskedőnek. Hogy a kondásokat, pásztorokat valóban, vagy csak színből kötötték-e gúzsba, azt alig lehet eldönteni.31 A napóleoni háborúk élelmiszer-szükséglete, a birodalmi méretű ár- és valutaingadozás és a Dráva-völgyi lakosság viszonylagos tőkeszegénysége eredőjeként jelentek meg a vásárokon a „companiás disznókereskedők”.32 A társulás oka a jellegzetesen közép- és kelet-európai tőkehiány és a hitelből vásárlás, hitelből törlesztés könnyű gazdagodást, vagy legalább szinten maradást kínáló veszedelmes csábítása. Voltak közöttük magyarok, horvátok (német véletlenül se) és rendszerint közvetítőként, de nem hitelezőként szereplő rác vagy zsidó boltosok. A „pántlikás” jelző azonban nem a magányos kereskedőre utal, hanem azokra a „pajtásokra”, „czimborákra”, akik a vállalkozás felfelé ívelő szakaszán lakodalmasok módjára felpántlikázott kalappal együtt kocsikáztak kérészül egy-egy falun, vagy húzatták a vásári lacikonyhákban, útba eső csárdákban a cigánnyal. A következő lépésben elhagyták a hagyományos paraszti viseletét; ing-gatya helyett paszományos nadrágot és dolmányt öltöttek, a szűr helyére köpeny került, megunt bocskort fehér, fekete, sőt karmazsin színű csizmára cserélték. Azután megjelent néha párosával a státuszszimbólumnak számító zsebóra is. A magyarul, németül és horvátul is beszélő Kis 139
