Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 23. (Kaposvár, 1992)
Dombi Péter - T. Mérey Klára: Dél-Dunántúl településhálózatának néhány gazdaságtörténeti jellemzője a XIX. század közepén. (Második rész)
élelmiszer-ipari mellékiparág. Elsősorban a szeszipar és a malomipar fejlődött fel. Ugyanakkor tovább élnek a hagyományos iparágak a falvakban, de ezek egyre inkább a paraszti ipar jellegét öltötték. Fényes Elek megyénként feltünteti a kézművesek számát is. így tudjuk meg, hogy Baranya megyében pl. összesen 5743 mesterember, 5418 mesterlegény és 928 inas volt, míg Pécs szabad királyi városban ezek számát nem közli, csupán a városban dolgozó gyárakat sorolja fel részletesen. Somogy megyében az ipar és kereskedés összefoglalásakor csupán a mesterek számát tudjuk meg: 3926 fő, akik között a legszámosabbak a takácsok, majd jóval kevesebben a kovácsok, kerékgyártók, szabók. Tolna megyében ismét csak a mesterek számát közli a forrás, s eszerint 6412 mesterember dolgozott a mezővárosokban és a falvakban összesen. Itt is a takácsok száma volt a legmagasabb (1777!). Zala megyében, mint azt említettük, 8483 mesterember dolgozott a legényeken és az inasokon kívül. Az iparral foglalkozó kézművesmesterek száma tehát az 1860-as évek derekán Dél-Dunántúl területén 24 564 fő volt. Minthogy Baranya megyében ismerjük az iparossegédek és inasok számát is, és ez az egész iparosságnak 55%-át alkotta, ezért úgy véljük, a régióban iparral foglalkozó lakosok számát kb. 50 ezer főre becsülhetjük, ami azt jelentené, hogy az iparral foglalkozó kereső népesség az egész lakosságnak 4,8% -át alkotta. Ez elég tekintélyes szám egy ilyen erősen feudális színezetű és szerkezetű társadalomban. S ehhez még a gyáripar „első fecskéit” is hozzá kellene adnunk! Ez tehát azt jelenti, hogy Dél-Dunántúl területén az 1860-as évek derekán a lakosság egészének mintegy 10-12%-a iparból élt. Ennek az iparnak jellege azonban - amint ezt láthattuk a részletes adatokból kibonthatónak - rendkívül sokszínű, s egy része kifejezetten az a paraszti ipar volt, amelyet utóbb népi vagy háziiparnak jelölt a statisztika. A számítógépes vizsgálat egy figyelemre méltó megállapításra ad lehetőséget. Kivetítettük azoknak a településeknek nemzetiségét, amelyekben a forrás az ipar meglétét jelezte, s azt találjuk, hogy az iparűzés nem volt ekkor kapcsolatban a település nemzetiségével, sőt még a nagyságával sem. Voltak egészen apró, alacsony lélekszámú falvak, ahol a forrás kiemelte, hogy a lakosság iparűzéssel foglalkozik, mint fő, vagy olykor egyetlen foglalkozással (zsellérfalvak). A munkamegosztást tehát nem mindig a piaci szükséglet kényszerítette ki, sokkal inkább az a szükségszerűség, amely a zsellérként élő, és ezért az úrbéri birtokrendezés során földhöz nem jutó lakosság számára csupán a paraszti ipart hagyta egyetlen megélhetési forrásnak. Ez volt az alapvető oka azután annak a területünkre jellemző táji munkamegosztásnak, amelyre a néprajz művelői felfigyeltek.2’ Ugyanakkor azonban Fényes Elek a múlt század közepén készült művének adatai nem támasztják alá ezt a történettudomány és néprajztudomány által is megfigyelt másik megállapítást, amely szerint nagyobb számú iparost és jelentősebb ipart elsősorban a németek lakta falvakban találunk, mert a német családok öröklési rendje (az elsőszülött örökli a földet, a többi gyerek ipart tanul) ezt kifejezetten elősegítette.26 Az 1860-as évek első felében Baranya megye 52, iparral is foglalkozó települése közül mindössze 13 volt német település, Somogy 20 települése közül mindössze egy, Tolna megye 8 települése közül 3, Zala iparral rendelkező 19 települése közül mindössze egy volt német település. Feltételezhető, hogy hazai németségünk éppen úgy a gazdasági kényszer révén, a kapitalizmus előrehaladásával vált az ipar egyik fontos „hordozójává”, mint ahogyan a magyar parasztságot 166
