Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)

Bognár Tibor: Törvényesség és törvénytelenség a hazai németek elleni eljárásban a háború előtti és utáni jogalkotás tükrében

azonban, hogy ennek a jogellenes folyamatnak a szankcionálására a Megyei Tanács csak annyi eszközzel rendelkezett, „hogy felkéri a földigénylő bizottságokat, hogy a tájékoztatókban foglalt utasítások szerint úgy az igényjogosultak összeírását, mint a birtokösszeírási íveket, továbbá a felosztási tervet is legalább utólagosan, együttesen tegye közszemlére."

11 lyen körülmények között kerülhetett sor egy szinte abszurd helyzet kialakulására, nevezetesen, hogy éppen a törvényes eljárás legmeghatározóbb letéteményesei a földigénylő bizottságok tagjai ellen indultak törvénysértés miatt tömegesen az eljárások, mert számtalan esetben visszaéltek hatalmukkal. Jelentősen túllépték hatáskörüket és kihasználva a németség kiszolgáltatott helyzetét minden alap nélkül nagyszámban hajtottak végre vagyonelkobzásokat nem ritkán önös érdekből indíttatva. Jellemző a jogeljárás következetlenségére, hogy a megállapított törvénytelenségek révén elkobzott vagyontárgyak visszaszolgáltatásáról és az alaptalanul meghurcoltak jogaiba való visszaállításáról már nem gondoskodott a törvény, sőt a rendelkezések nem is tették lehetővé annak vizsgálatát, hogy az elkobzások milyen körülmények között mentek végbe. Csak a végeredmény volt a fontos és a vizsgálat csak a törvénytelenség végrehajtóinak esetleges felelősségre vonására korlátozódhatott.

12 Egyébként a bizottságok által lefolytatott bármely eljárás ellen sem lehetett valódi jogorvoslattal élni. A rendeletek előírásai formailag ugyan biztosították a fellebbezés lehetőségét, ez azonban a gyakorlatban nem érvényesülhetett, az elkobzási eljárás ugyanis az alábbiak szerint folyt le: A bizottságok összeállították az elkobzandók névjegyzékét, figyelmen kívül hagyva a felhasznált források valódiságát. Kötelezettségük csupán annyiban állt, hogy a tényállás felderítése végett esetlegesen meghallgathatták az érdekelteket, belátásuk szerint szükség esetén bizonyítási eljárást is lefolytathattak, valamint tanúk és okiratok felmutatását kérhették, hatóságokat is megkereshettek adatszolgáltatás iránt. Az eljárás lefolytatását tehát a jogszabály teljes mértékben a bizottságok tetszésére bízta. Ám más rendelkezések is arra szorították őket, hogy a rendelkezésükre álló behatárolt időkeretek között a legnagyobb gyorsasággal és az ezzel természetesen együttjáró felületességgel végezzék tevékenységüket. A rendeletek megszövegezésének alapján állítható, hogy alapos eljárásra maga a törvényhozó sem gondolt, hiszen az elkobzandók névjegyzékeinek összeállításával egyidőben már elrendelte az összeírt vagyontárgyak leltározását is, amelyek felett a bizottságoknak teljes rendelkezési jogot biztosított. A rendelet kimondta, hogy ők gondoskodnak a vagyontárgyak megőrzéséről és az épületeket a „célszerűség kívánalmai szerint" ideiglenesen már hasznosíthatták is. Ebben a megfogalmazásban már érezhetően benne foglaltatik annak feltételezése is, hogy az elkobzásra kijelölt birtokok jóváhagyását a Földbirtokrendező Tanács nagy valószínűséggel nem fogja megkérdőjelezni. Az összeírási ívekkel kapcsolatban a bizottságoknak egyedüli kötelezettsége csupán azok közszemlére való tétele volt, mellyel szemben az érdekeltek három napon belül az eljárás menetére kihatással nem bíró észrevételt nyújthattak be. Ezt követően az iratokat fölterjesztették a Megyei Tanácshoz, melyben a bizottság köteles volt ugyan megjelölni az elkobzás indítványozásának indokait, ez azonban csupán annak formai megjelölését jelentette, hogy az elkobzásra ítélt személy tagja volt-e a Volksbundnak, s nem jelentett a bizottság részére olyan kötelezettséget, hogy ezt az állítását hitelt érdemlő bizonyítékokkal is alá kellett volna támasztania. így bizonyítási eljárás nyomát, az ezzel kapcsolatos iratok becsatolását, és esetleges észrevételeket