Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 21. (Kaposvár, 1990)

Bognár Tibor: Törvényesség és törvénytelenség a hazai németek elleni eljárásban a háború előtti és utáni jogalkotás tükrében

katonai, vagy rendfenntartó alakulatnak a magyarság érdekeit sértő adatokat" szolgáltatókat, vagy besúgóként működőket is némi rugalmassággal — mely a végrehajtó szervek tevékenységében nem volt szokatlan — ide lehetett sorolni, így lényegében bármely német származású személyt be lehetett vonni az elkobzandók körébe.

3 Ismét mások voltak az elbírálás alapjai a nemzetbűségi vizsgálatnak, mely alá a hazai németek globálisan már eleve „fasiszta németnek" minősítve kerültek. A Népgondozó Hivatal felállításáról szóló rendelet ugyanis a Hivatal feladataként a fasiszta németek kitelepítését határozta meg. Tekintettel arra, hogy a vizsgálatot szabályozó rendelet hatálya alá az érintett község 16 év feletti teljes lakossága került, s hogy a rendelet nem tett különbséget aszerint, hogy az illető német származású személy a népszámláláskor magyarnak, vagy németnek vallotta-e magát, elvileg még a község magyar lakosait is a bizottság elé lehetett citálni nemzethűségük igazolása céljából. A rögtönzött eljárás, a bizonyítási anyag tetszés szerinti felhasználhatósága, a tárgyalás kiegészítő bizonyítékok feltárása miatti elhalasztásának tilalma, valamint az, hogy a bizottságok nagyvonalakban már előre tudták, kik lesznek Volksbund-vezetőknek, tagoknak és kívülállóknak minősítve, jelzi, hogy a vizsgálat jórészt az előzetes tájékozódás és irányelvek alapján, és nem a tényleges bizonyítási eljárás eredményeképpen ment végbe. A megítélésben nem kis szerep jutott továbbá az eljárás alá vontak vagyoni viszonyainak sem, így a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető ez a folyamat a törvényesség olyan fokán lévőnek, melyet a fentebb citált törvénycikkek a jogkorlátozás alá vonás kritériumaként meghatároztak.

1 Azonban bármilyen tág értelmezésre adtak lehetőséget ezek a rendelkezések a jogkorlátozó eljárás során, a hozzájuk fűzött reményeket mégsem váltották be, mivel segítségükkel sem sikerült a németség alapvető tömegeinek teljes vagyonelkobzását végrehajtani-. A megfélemlített légkör ellenére ráadásul tömegesen fordultak az érintettek panaszaikkal a pártokhoz és a felsőbb hatósági fórumokhoz, valamint számos parlamenti interpelláció is jelezte, hogy a kérdés megoldása nem zajlik zökkenőmentesen. Erős szemléletbeni ellentét volt a jogszabályok értelmezése körül még az olyan egymás tevékenységét kiegészítő intézmények között is, mint amilyen a népügyészség és a népbíróság voltak. Az ügyészség általában a körülmények alapos vizsgálata nélkül adta át vádirattal az ügyeket a népbíróságnak a vádlott szempontjából többnyire a legkedvezőtlenebb megvilágításban tálalva azokat. A bíróság nagyrészt elfogadta népellenes bűntettnek a Volksbund-tagságot, mivel ennek tényét a beterjesztett iratok olyan mértékben valószínűsítették, mellyel szemben a vádlott ellenbizonyítékokat általában nem tudott felhozni a tárgyalás során. Egyrészt lehetőségeinek behatároltsága miatt sem, másrészt egyszerűen azért, mert bizonyíthatatlan volt, hogy állításával szinkronban a szervezetnek nem volt tagja, mivel a hiteles taglisták többnyire nem álltak rendelkezésre. A hatóságok elé ugyanis általában csak a földigénylő bizottságok, vagy a rendőrségi csatornákon keresztül összeállított névjegyzékek kerültek, így az eljáró szervek jobb híján ezeket fogadták el perdöntő bizonyítékokként. A Volksbund-tagság megítélésétől eltérő gyakorlat alakult ki az SS-tagok tekintetében. Mivel a bíróságok figyelembe vették azt a körülményt, hogy a besorozottaknak a háborús viszonyok között kevés választási lehetőségük volt, nem saját elhatározásukon múlott a bevonulás teljesítése, vagy megtagadása, így jellemzően az alábbihoz hasonló indokolással felmentették a vádlottakat a háborús