Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 19. (Kaposvár, 1988)

Ember Győző: Magyarország lakossága a XVIII. században (Első rész)

akadályozni azonban nem lehetett. Különösen nem a városok esetében. A különböző nemzetiségűek együttéléséből elkerülhetetlenül viszálykodás, gyűlölködés is származott, különösen amikor a nemzetiségi ellentétekhez még vallásiak is járultak. Elsősorban magyarok és idegen nemzetiségűek között, de idegen nemzetiségűek egymás közötti érintkezésében is. Az általános elzárkózottságból következett, hogy az asszimiláció jelentéktelen volt, és nem mindig a magyarságot erősítette. Viszálykodás és gyűlölködés még nem olyan jelenségek, amelyek a soknemzetiségű ország egységét veszélyeztették volna. Egyes nemzetiségek törekvéseiben azonban már jelentkezett ez a veszedelem. Az önállósulásra, vagy elkülönülésre való törekvés jelei legkevésbé a ruszinoknál mutatkoztak. Összefüggött ez azzal, hogy sem nemességük, sem polgárságuk nem volt, az értelmiséget a papság jelentette, amelynek - és vele együtt a jobbágyságnak - uniója a katolikus egyházzal, amely már a 17. században megkezdődött, a 18.-ban befejeződött. A nemzetiségi különbséget tehát vallási .nem erősítette. A szlovákok körében a nacionalizmus a 18. században nem politikai, hanem kulturális törekvésekben jelentkezett, így is inkább a század utolsó évtizedeiben. A szlovák nyelv művelése és irodalmi nyelvvé tétele volt a fő cél, nem is annyira a magyar, mint inkább a cseh nyelv kiszorításával. A németek nemzeti öntudata nem lépte túl a helyi közösségek határait, azokon belül azonban - különösen az erdélyi szász városokban - erősen érvényesült. Hazájuknak az országot tartották, amelyben éltek, egyesülten önállósulni nem akartak benne. Nemzeti műveltségükhöz, nyelvükhöz, szokásaikhoz ragaszkodtak, ápolták, fejlesztették azokat. A románok nacionalizmusa már a század első felében átlépte a kulturális nacionalizmust a politikaitól elválasztó határt. Klein Innocent az unióra tért románok Fogara son székelő görög szertartású katolikus püspöke, a híressé vált balázsfalvi iskola alapítója, az 1730-as években a dákok utódainak hirdette az erdélyi románokat, és azt követelte az erdélyi rendektől, hogy ismerjék el a románságot - a magyarok, székelyek és szászok mellett - negyedik rendnek, vallását pedig ötödik elfogadott vallásnak. A román politikai nacionalizmus viszonylag korai kialakulásában, a kulturális nacionalizmus fejlődéséhez hasonlóan, lényeges szerepe volt a vallásnak, az ortodox görög keleti, vagy ahogy hivatalosan nevezték: a görög szertartású nem egyesült egyháznak. Az ortodox erdélyi és magyarországi egyház közös feje a szerb pátriárka volt. Ez a tény aláhúzta az ortodox románok különállását szemben a nem ortodoxokkal. Nem kevésbé erősítette a különállás tudatát a magyarországi román ortodoxia kapcsolata a román vajdaságok, sota cári Oroszország ortodoxiájával. A vallási unió, amelytől a központi kormányzat a románok megosztását, tehát politikai eredményt is várt, nem érte el célját. Az unióra tért románok nem fordultak szembe ortodox testvéreikkel, sőt ők voltak azok, akik a közös dák eredet és a közös román nemzet, a natio valachica tudatának kifejlesztése és megerősítése érdekében a legtöbbet tették, és akik e közösségi tudatból a politikai következtetéseket elsőként vonták le. A Habsburgok központi kormányzata végzetesen tévedett, amikor a ro-