Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 19. (Kaposvár, 1988)

Ember Győző: Magyarország lakossága a XVIII. században (Első rész)

kísérletet tett, hogy porosz hadifoglyokat, majd a hétéves háború után leszerelő német katonákat, továbbá a rokkantházakból rokkantakat telepítsen le, főleg a Bánátban és Erdélyben. E kísérletei azonban nem sok sikerrel jártak. A Habsburg kormányzatot nem tisztán gazdasági érdekek indították arra, hogy külföldiek Magyarországra telepítését szorgalmazza és támogassa. Politikai meggondolás is vezette. A politikailag megbízhatatlannak tartott, nagy számban protestáns magyarságot megbízhatónak vélt katolikus németekkel kívánta keverni és ezáltal gyengíteni. A már meglévő német településeket pedig, elsősorban Erdélyben és a Bánátban, erősíteni akarta az új telepesekkel. A század első évtizedeiben még kevésbé a kincstár, inkább a világi és egyházi magánföldesurak, nagybirtokosok voltak a fő telepítők. Károlyi Sándor gróf pl. szatmári birtokaira hozatott nyugati svábokat. Grassalkovich Antal gróf, Harruokcrn János György báró, a Bánátban gróf Mercy Claudius is a nagy telepítők közé tartozott. A kincstár 1748-tól, amikor Grassalkovich lett a magyar kamara elnöke, kezdett nagyobb méretű telepítéseket. Az 1760-as években újabb hulláma következett a kincstári telepítéseknek. II. József alatt újabb nagyarányú kincstári telepítés következett, ez volt a legszervezettebb, de egyben az utolsó. A saját kezdeményezésű települések és a földesurak, főleg a kincstár által szervezett telepítési akciók eredményeként, mindvégig a központi kormányzat különböző kedvezményekben, elsősorban a hadiadó több évre szóló elengedésében, megnyilvánuló támogatása mellett, a század folyamán a magyarországi németség jelentősen megerősödött, mind számbelileg, mind pedig területileg. A Bánátban és a Bácskában, valamint Baranyában és Tolnában jöttek létre a legnagyobb települési csoportok. Az utóbbi 2 megye német települési területeit „schwäbische Türkei"-nek nevezték el utóbb. Buda és Pest vidékén, a Bakonyban és a Vértesben, valamint Szatmárban keletkeztek említésre méltó német telepek, elszórtan pedig az ország más vidékein is kisebb szórványok.

Hl * A nemzetiségek A 18. században, nem kis mértékben az általunk tárgyalt időszakban lezajlott népmozgalmak, belső jobbágyvándorlás és földesúri telepítések, főleg azonban a határokon túlról történt települések és telepítések, nemcsak megerősítették az ország már korábban alakuló, sőt nagyrészt már ki is alakult soknemzetiségű jellegét, hanem a magyarságot számbeli kisebbségbe juttatták a többi nemzetiséggel szemben. A II. József idején tartott népszámlálás adatai szerint a magyarság számaránya az összes népességnek csupán 38-39%-át érte el. Ennek a helyzetnek végzetes következményei jóval később értek be, de egyes nemzetiségeknél már időszakunkban is előre vetették árnyékukat, a nacionalizmus csíráinak a jelentkezésével. A 18. században még az egyes települések egymástól való elkülönülése volt az általános, nem pedig a sokoldalú és gyakori érintkezés egymás között, még abban az esetben is, ha azonos nemzetiségű telepesek laktak egymás szomszédságában. Maguk a települők, meg a telepítő földesurak is, törekedtek arra, hogy a különböző nemzetiségűek ne keveredjenek egymással. Ezt teljesen meg-