Somogy megye múltjából - Levéltári évkönyv 18. (Kaposvár, 1987)

Szili Ferenc: Vásárok Somogyban (1700-1848)

dig „vásármentes” övezetnek számított, Gálosfa és Mozsgó révén most már vásártartó helyekkel rendelkezett. Szülök és Mike felzárkózását szorgalmas sváb lakóinak köszönhette, ezekben a mezővárosokban messze földön híres dohányt termesztettek, de a mezőgazdasági kultúrájuk általánosságban is magas színvonalú volt. A megye centrális részén, ahol eddig is szép számmal voltak vásártartó települések, Felsősegesd, Kutas és Csököl felzárkózásával a vásáros helyek száma növekedett, de a megyének ez a vidéke volt a legtermékenyebb, így ez nem okozott konfliktust.

Iharosberény és Nemesvid bekapcsolódásával most már a megye észak- nyugati részén is tartottak vásárokat. A vásárok jelezték a mezővárosok fejlettségi szintjét, de jónéhány esetben a települések urbanizációs fejlődésüket is azoknak köszönhették. A vásártartó települések útviszonyai jobbak lettek, ezek mentén később új útvonalakat építettek. „Köztudott, hogy az árucsere elsődleges urbanizációs tényező. Közvetlen kapcsolatban áll a település kialakulásával, a település rendjével, ezen túl a közlekedéssel, a termelési differenciálódásban is megmutatkozó táji különbözőségekkel.”18

A későbbiekben közigazgatási központokká váltak, a polgári korszakban járási székhelyekként, vagy pedig körjegyzőségi központokként jelentős szerepet játszottak. Érdekes, hogy a reformkorban, noha több település is kérelmezte a vásártartás jogát, közülük csak Nemesvid, Nemesdéd, Lengyeltóti, Lelle és Mike kapta azt meg. Az 1817-19. évi kimutatáshoz viszonyítva lényeges változás nem történt a vásárok száma tekintetében, ennek ellenére nem jelenthetjük ki, hogy a vásárok a megyében stagnáló stádiumban voltak. A számszerű növekedés ugyanis önmagában nem fejezi ki a fejlődést, ennek mutatója inkább a vásárok növekvő áruforgalma, amit adatok hiányában ugyan nem áll módunkban bizonyítani, de joggal feltételezhetjük a vásárok forgalmának a növekedését. A vásárok mennyiségi növekedése — a reformkorban - egyébként sem a mezővárosokon és az uradalmakon múlott, mivel azok ugyancsak szorgalmazták a vásári privilégiumok megszerzését, illetve a vásárok számszerű növelését. Ezeket a törekvéseket azonban a megye sem támogatta. 1815-ben a tiszti főügyész a megyegyűlésen túlzottnak tartotta a vásárok számát, egyben javasolta, hogy a megye feliratában kérje meg a királyt, hogy „oly nagy számban ne méltóztasson a vásári szabadságjogokat kiosztani”.19 1820-ban Szülök mezővárosa amikor három országos vásárát négyre kívánta növelni, a megye ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy ez nem indokolt, mivel a környéken több vásárt is tartanak. A Helytartótanácsnak küldött jelentésekből az is kitűnik, hogy a megye vezetői nem nézték jó szemmel az újabb kérelmeket és azokat rendszerint nem is támogatták. Elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a „számos országos vásárok ... a köznépet a dolgoktól elvonván, a henyélésre ás a csavargásra szoktatják”.20 Majd arra is hivatkoztak, hogy az egyébként sem népes vidéken „különösen a nyári szorgos munka idején a foglalatosságot megszüntetik ... a köziparkodást is hátráltatják”.21

Ez a vélemény azonban csak részigazságot tartalmazott, a vásárokban valóban ott voltak a munkakerülők, a koldusok, a tolvajok és az ügyeskedők, de végül is a vásárok alapvetően fontos kereskedelmi igényeket elégítettek ki. Torz az a szemlélet, amely csak a veszteségrovatot nézi, az előnyöket pedig nem veszi figyelembe. A fentieket alighanem a feudális konzervatív szokásoknak tu200